Az NKA kollégiumai mégis kaptak pénzt. Nem „azt” a pénzt, hanem egy „másikat”: a Szerencsejáték Zrt., pontosabban az ötös lottó játékadójának terhére. Cikkünk tárgya, a Képzőművészeti Kollégium pedig éppenséggel többet is kapott. Keretéből 60 millió forintot zároltak, és most 170-et kapott az év hátralevő részére. Mehet a pályáztatás. Annyi biztos, hogy 10 milliót az Archivum-program folytatására, 60 milliót alkotói támogatásra hirdetnek meg. A jövő évről még nincs információnk. Happy end tehát? Nem tudjuk. Mindenesetre egy már elkészült Műértő-cikket írt fölül az élet, azaz inkább a kormány.

„…bízunk a gazdaság erejében”

Hogyan is kezdődött? A nyári hónapok a bizonytalanság jegyében teltek a kultúra, főként a független színtér szereplői számára. Az NKA zárolt kétmilliárd forintjáról is sokan gondolták úgy: ez a pénz ugrott. Pro forma az előző elnök, Harsányi László a zárolás miatt mondott le, persze világos volt, ha nem mond le, akkor sem maradhat. Az utóbbi hetekben felpörögtek az események. Úgy tűnik, a kormányzat által einstandolt pénzt pótolják, az NKA-nál normalizálódni látszik a helyzet. A normalizálódás kifejezést használom, hiszen ne feledjük, a mindenkori kormányzatnak elvben semmi köze nem lehetne az NKA pénzéhez, a miniszteri keretet leszámítva. A pénz - amióta megszűnt a kulturális járulék - a Szerencsejáték Zrt. árbevételéből jön, tehát nem „az emberek” adóforintjairól van szó, a zárt rendszert pedig modortalanság megbontani.

Szőcs Géza államtitkár szerint az egész nem volt olyan vészes. Az Irodalmi Jelen című lapnak a zárolás után így nyilatkozott: „Lehet, hogy egy-két film nem fog megszületni, vagy bizonyos produkciókra, célokra kevesebb pénz fog jutni. Ha ez így lesz, akkor ezért nem a mostani kormányzat a felelős. (…) Ha ezekből a megszorításokból a kulturális területnek is ki kell venni a részét, érthető, hogy berzenkedést szül. Mi is úgy gondoljuk, hogy ez így nem mehet tovább, bízunk a gazdaság erejében, amely majd elő tudja teremteni a forrásokat. Az elosztás persze rögtön felveti a disztribúció alapelveinek kérdését, illetve hogy ezeket kik és hogyan valósítják meg.” Túl azon, hogy kormányzati ember szájából talán először hangzott el a megszorítás kifejezés, a dolog nem ennyire egyszerű. Megítélt pályázatokról, odaítélt pénzekről volt és van szó. Azt a gyakorlatot pedig minden pályázó ismeri, hogy a pályázott pénznél jóval kevesebbet kap, és azt is csak úgy, ha aláír egy papírt, hogy a projektet így is megvalósítja. Ám a régi-új NKA-elnök Jankovics Marcell nem csak az „életfás” logót hozta vissza, hanem valamennyi pénzt is.

Sok kicsi hova megy?

Az NKA egyéni meghívásos, úgynevezett „tízmilliós” életműkiállítás-támogatásának kiadványa

NKA

A gazdaság nem, de az NKA vezetése mintha meghallotta volna a képzőművészeti kollégium panaszát. Ugyanis a kollégium még májusban levelet intézett az új elnökhöz és az NKA vezető testületéhez, a Bizottsághoz, amelyben felpanaszolta: súlyához és a beérkező pályázatok számához képest csekély pénzből gazdálkodik. Az idei évre összesen 276 milliója volt, ezzel a 9. helyet foglalja el a 17 állandó kollégium listáján. Az átlagos támogatási összeg 300 ezer forint, azaz sokan kapnak keveset. A Műértő tudomására jutott levél arra is felhívta a figyelmet, hogy az NKA jelenlegi szisztémája nem veszi figyelembe, hogy az egyes területek milyen egyéb támogatásokhoz jutnak, s e tekintetben a képzőművészet rosszul áll. Ezzel máris a kérdések sűrűjében vagyunk.

A kérelmező levelet ugyanis megelőzte egy másik. Ez nyílt üzenet volt, azaz most is letölthető az NKA honlapjáról. Áprilisban született, és a képzőművészeti kollégium döntései mellé fűzték a döntnökök. Ebben, ha akarjuk, megvilágítják a „sokan keveset” döntés hátterét, ám ha másképp olvassuk, magyarázkodnak. A pályázatok száma a szöveg szerint „több mint hétszerese a kiírásban megjelölt keretösszegnek”, amely „a korábbi évekhez képest jelentősen csökkent”. Ezért a testület „a pályázatok közel 50 százalékát tudta támogatni, arra törekedve, hogy a pályázó művészek, nonprofit szervezetek, galériák és költségvetési intézmények egyaránt kapjanak tervezett programjaik megvalósításához valamilyen segítséget”. Mint írják: „jelentős kiállítóhelyek éves (teljes) kiállítási programjához mindössze pár százezer forintos támogatást tudtunk megítélni, (…) több fontos nagyszabású kiállítást egyáltalán nem tudtunk támogatásban részesíteni”. Egymillió feletti támogatást nem adtak. A helyzetet ezért akkor „tarthatatlannak és folytathatatlannak” gondolták. Épp itt a bökkenő.Jó-e, hogy az NKA szinte mindent, kicsiket, nagyokat, kereskedelmi és nonprofit intézményeket, egyéni alkotókat és eladásban érdekelt galériákat egyaránt támogat? Ebből nehéz jól kijönni. Abban Szőcsnek igaza van, hogy a disztribúció gyakorlata felülvizsgálatra szorul az NKA-nál. S ebben az általunk megkérdezett szakemberek is többé-kevésbé egyetértenek. A Műértő többüket is megkérdezte. Igaz, még a reménytelenebb hetekben, a pénz „visszaadása” előtt, de a vélemények így sem avultak el.

Bán András, a Miskolci Galéria igazgatója, kuratóriumi tag visszarúgta a labdát a szakmai kollégium térfeléről az NKA Bizottságáéra, vagy még egy pályával odébb, a jogalkotóéra. „Miután az NKA - omnipotens módon - egyaránt hivatott intézmények működését finanszírozni, az alkotómunkát segíteni, a külföldi megjelenést támogatni, a könyv- és folyóirat-kiadást életben tartani, az egyes projekteket, kiállításokat beindítani és - sajnos - az egyre nagyobb számú fesztivált finanszírozni, így nincs más, mint a közös pályáztatás. Nem jó.”

Fitz Péter, a Fővárosi Képtár igazgatója és az NKA Bizottságának tagja szerint viszont „a különféle intézmények együttes pályázása nem nagyon jelentős probléma. 2000 óta az állami fenntartású nagyok, mint intézmények, nem indulhatnak. Viszont kiállítóik egyéni pályázatokat beadnak. Ez okoz némi disszonanciát.” Ám Csontó Lajos képzőművész, kuratóriumi tag szerint ez sem jó. „Szerencsés volna e kategóriák szétválasztása, egy átláthatóbb struktúra kiépítésével. Hogy a közvélemény ne lásson ott is rémeket, ahol nincsenek.”

A „rémek” ebben a mondatban a nagyintézmények volnának? Nem csodálkoznánk. A hazai művészeti (és kulturális) intézményi színtér egyik legbénítóbb problémája a fordított piramis, azaz a sok nagy- és a kevés kisintézmény. A kicsik elől a nagyok szívnak el levegőt, miközben jobbára maguk is alulfinanszírozottak. Ugyanakkor direkt módon nincsenek jelen a pályázatokban. Csontó azonban finoman utalt a Műértőnek egy másik, de mégis idevágó problémára, a lobbierő kérdésére. „A kuratórium - összetétele folytán - széles és különböző ismeretségi körrel rendelkezik a képzőművészeti közélet szereplőit illetően. Egy-egy ülés alkalmával, ha nem is mindig gyorsan, de világosan körvonalazódnak a szerepek és fontosságok, az egyik vagy másik fél nem tud automatikusan előnyhöz jutni pusztán a helyzete miatt.”

Jóindulatú olvasatban dinamikus egyensúlynak láthatnánk mindezt, de sokak szerint nyersen arról van szó: ma én támogatom a te emberedet, érdekkörödet, holnap te az enyémet. Kis ország, szűk színterek, és előbb-utóbb mindenkinek jut valami. Ám megint csak: a pénz szétaprózódik, nem a szakmai, hanem az emberi szempontok kerülnek előtérbe, a támogatási politikának pedig nem lesz világos karaktere. Ide tartozik az „egyéni meghívásos pályázatok” kérdése is. Azaz hogy tulajdonképpen egy pályázóra szabva írnak ki a pályázatot. Csontó ezt elfogadhatatlannak tartja. „Senkire sem vet jó fényt, sem a pályázóra, sem arra, aki megítéli a támogatást. A meghívásos pályázatokkal hasonló az érzésem; bár ha ezeknek más státusuk lenne, mondjuk, díjként volnának kezelve, és nem mint »utolsó lehetőségként« kirótt feladat, akkor elképzelhetők volnának konszenzusos kivételek.”

Bán nemet mond erre a rendszerre. „Kategorikusan ellenzem. Ha jól működik egy kuratórium, ki tudja tapintani, merre tart a szakma, időben tudja úgy módosítani a pályázatokat, hogy azok magukba foglalják az új kezdeményezéseket. Így csupán valóban néhány egyedi eset maradna, például egy jelentős életmű alkalmi megvásárlásának lehetősége.” Fitz Péter nagyon másképp látja: „Az egyéni meghívásos pályázat rendszere szükséges, mert évente egy, kiemelkedő alkotó kiállítása és kiadványa így valóban jól felhasználható támogatásban részesül. Így életmű-kiállítást és kiadványt lehet produkálni, ami ma más módon szinte lehetetlen.”

Frontvonalban

Régi vád az NKA egészének működésével kapcsolatban, hogy a szokásjog alapján vagy valaki rossz anyagi helyzetére tekintettel ad pénzeket (szegény X. Y., már olyan régóta csinálja…). Ezt megkérdezetteink nem érezték releváns problémának. Fitz szerint nincsenek szociális szempontok, elaprózódás azonban van. „A kollégium hosszas vita után nem vállalta az erősebb szelekciót. Az átlagos támogatás 300 ezer lett, amivel a pályázat nyertese inkább rosszul járt, mint nyert, hiszen a projektek zöme 1-1,5 millió forintos költségvetésből valósítható meg.”

A frontvonalban mégiscsak a kurátorok vannak. Csontó így fogalmaz: „Az a szinte automatikussá vált gyakorlat, hogy minél többen, de kevesebbet kapjanak, az egész rendszer hitelét támadta meg. Ha nem lehet több pénz, akkor valamiféle vetésforgót vessünk be inkább, sokkal jobb lenne két-három évente tisztességes összegekhez jutni - a pályázott célhoz arányosan -, mint nevetséges pénzekkel meghiúsítani egy-egy pályázati célt. (…) Ha az NKA képzőművészeti életet finanszírozó szerepének eredményességéről beszélünk, akkor az mára valóban kudarcba fulladt.” De vajon tényleg ez a szerepe? A képzőművészeti életet mint olyat finanszírozni?

Mi hát a teendő?

Bán szerint nemigen tehetnek egyebet, ám közben mégiscsak a művek megszületésének támogatásában látja az NKA fő szerepét. „Az elmúlt másfél évtizedben a képzőművészszakma részesedésének aránya folyamatosan csökkent a művészettámogatás bonyolult rendszerében (minisztérium, NKA, alapítványi és banki támogatások, vállalati szponzoráció, magántőke). Valamelyest stabilizálódott ugyan a műkereskedelem és a műgyűjtés, de ez viszonylag kevéssé segíti az eredeti alkotások létrejöttét. A filmes és az előadó-művészeti területen a szakma erős céhes összefogása következtében elkezdődött a törvénnyel is támogatott strukturális újragondolás. A képzőművészekből kiveszett a céhes öntudat, a csoportérdekek váltak meghatározóvá. Így a képzőművészet NKA-támogatása arányaiban fájóan csökkent más művészeti területekhez képest, miközben újabb forrásokat nem sikerült bevonni.” Fitz emlékeztet: „A képzőművészeti az NKA alapításakor a második legjobban ellátott kollégium volt.” Mi hát a teendő? Többet kihasítani az NKA-tól? Még jobban bekapcsolni a szponzorokat, mecénásokat? Ez utóbbira mindenképpen szükség volna. Még akkor is, ha válság idején kevésbé szívesen nyúlnak a pénztárcájukba.

Keszthelyi Ferencné, a kollégium vezetője a Műértőnek elmondta, formálisan nem vitatták-vitatják meg újra a pénzosztás szempontrendszerét. De két területet láthatóan előnyben részesítenek: az egyik a külföldi megjelenés, azaz leginkább a galériák külföldi vásárokon való részvétele, a másik az alkotói támogatás, azaz a művek létrejötte. Keszthelyiné szerint Jankovics is abban látja az NKA legfontosabb feladatát, hogy művek elkészültét segítse. Ez mindenképp örvendetes - tesszük hozzá mi. Egyre kevésbé élhet túl az a gyakorlat, hogy a projekttámogatásból működési költség lesz. Másrészt pedig épp a fenti két területet nemigen támogatja más. Az már más kérdés, hogy ha a munkák létrejöttét támogatjuk, akkor közvetve a galeristát is. S ha kijuthat egy nemzetközi vásárra, az neki (is) jó.
Ide tartozik a szakmai beszámoltatás kérdése (a monitoring): hogy mennyire hatékonyan költődtek el a pénzek. A szakmából ezt sokan teljesen formálisnak ítélik.

„Szakmai beszámoltatás ma is létezik a gazdasági mellett, és a kollégiumok fáradságos munkával át is tekintik a beszámolókat” - reagál Fitz. Bán árnyalja a képet: „A kurátorok ma nem pályáznak az NKA-hoz. De azt megelőzően művészként, intézményvezetőként pályáztak. Ismerik az összes trükköt. Tudják azt is, hogy a tervezés minimális lehetősége nélkül, az alkalmi döntések véletlenjének kiszolgáltatva milyen nehézségek között dolgozik valaki az életművén vagy egy intézmény programján. Így nyilván csak a kirívó, arcátlan szabálytalanságok, átverések esetén szisszennek föl.” Csontó szerint ha valaki komolyan veszi a szakmai beszámolót, „abból megítélhető, hogy a pályázati cél teljesült-e. Tudjuk, hogy sokszor az elégtelen pénzek miatt nem úgy valósul meg minden, mint azt a pályázó eredetileg elképzelte, emiatt a beszámoló sem mindig hibátlan, viszont a fentebb vázolt helyzetben a túlontúl szigorú megítélés sem lenne feltétlenül etikus.”
Meglehet. Ám ez a szempontrendszer lehetne keményebb. Mennyit és kik hivatkoznak egy adott eseményre? Hány cikk és hol jelent meg róla, mennyire épült be a kritikai diskurzusba? Ez talán vizsgálható volna. Némi normativitás még nem jelentene túlzott szigort.

Nagy Gergely