Budapesti Wagner-napok a Művészetek Palotájában
június 4–19.

Minthogy a Művészetek Palotája nem büszkélkedhet szak(opera)dramaturggal, az előadások promóciójában egy-két jól használható ötletet hagytak ki a szervezők. Azért idén is méltán jelentős – ugyan az előzőknél szolidabb – érdeklődés övezte a budapesti eseményeket. A Lohengrint, az idei újdonságot Marton László állította színpadra. Közönségbarát produkciót hozott létre, a legenda a konzervatívabb ízlésű közönségrétegnek is elfogadható korszerűsítéssel elevenedett meg.

Madarász Henrik király a hatalmi válságban vergődő Brabanttól katonai támogatást kérni érkezik a Schelde partjára. A politikai motívum, a személyes boldogság és a közösség elvárásai közötti (mondhatni örök) diszkrepancia megmutatása kihagyhatatlan. Marton Lohengrinje, köszönhetően Kovácsházi István ihletett alakításának, közel áll a wagneri ideálhoz, a magányos hős ábrázolásához. Ez a lovag művész, és nem harcos. A szinte beugróként pódiumra lépő Kovácsházi részben alkati, részben tudatos formálásának eredményeképp fölsejlik a szerves kapcsolat a Wagner-életművet lezáró opera, a Parsifal együgyű hősével. Kár, hogy csak neki volt igénye bemutatni ezt az evidenciát. Két Elza- és két Ortrud-alakítással ismerkedhetett meg a közönség. Camilla Nylund cáfolta a közhiedelmet, hogy kötelező lenne súlyos drámai szopránnak énekelnie Elzát, de sem ő, sem Ricarda Merbeth nem teljesítette ki a figurát. Petra Lang idén Bayreuthban is megszemélyesíti a Radbod-leányt, Németh Judit azonban okkal aratott egyenrangú sikert a Müpában, mert vokális szempontból, Ortud jellemének megrajzolásában is stabil, átgondolt teljesítményt nyújtott.

Jelenet a Lohengrin-előadásból

Pető Zsuzsa/ Művészetek Palotája

Horgas Péternek az jutott eszébe 2011-ben, hogy színpadkép gyanánt folytatja a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem architektúráját, igaz, megtoldotta két toronnyal az emeleti ülések mellvédjét. Az új publikum másnap aztán ámulhatott, látván: a Trisztán és Izolda színpadképe szintén folytatja a terem architektúráját. Mivel a műsorfüzet nem jelzi, hogy egy 2010-es produkció rangos felújításáról van szó, fogalma sem lehetett arról, hogy az elképzelés eredetileg Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra leleménye.

Trisztánként ismét Christian Franzot hallhattuk, aki Evelyn Herlitzius eruptív Izoldája mellett teljesen megújult. A színpadkép, amely felvonásról felvonásra roncsolódik, ahogy a mű hőseinek sorsa romlik, megannyi jelképpel készteti gondolkodásra a nézőt, a tiszta és üres, majd a szerelem borával telt, végül eltört kelyheken, a fölborult sakktáblán átszáguld a végzet. Herlitzius nemcsak megértette ezt a szimbólumrendszert, hanem elfogadta, a magáénak tekintette, és tartalmassá tette. Nem adott módot csodálkoznunk, hogy ebből a törékeny alkatú Izoldából, miként szólhat ekkora erejű hang, mert jelenetről jelenetre sodró lendülettel építette fel az ír királylány Wagner képzelte, bonyolult alakját.

Végül a Parsifal. Ezzel az operával indult 2006-ban a Budapesti Wagner-napok. Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra először használta a terem adottságait egy monumentális Wagner-opera színpadra viteléhez, ez tehát az origó. A Parsifal ma is épp olyan hatásos, amilyen volt: artisztikus, emelkedett. Christian Franz valószínűleg túllépett Parsifal alakján, és inkább vonzódik a szenvedélyes Trisztánhoz. Waltraud Meiernek egyik emblematikus és talán legtöbbet játszott szerepe Kundry. Igyekezett megtalálni a kapcsolatot ezzel a színpadi verzióval, de nem adta fel saját rutinját sem. Hanno Müller-Brachmann Amfortasa és Eric F. Halfvarson Gurnemanza ünneppé avatta a felújítást.

A Budapesti Wagner-napokat Fischer Ádám személye fűzi egybe. Az ő hírnevéért, rendkívüli zenei energiáiért jönnek a Meierhez, Merbethhez, Alfred Muffhoz hasonló operasztárok a Müpába. A ház a jövőben sem adhatja alább, és nem igazodhat partneréhez (és riválisához) a Magyar Állami Operaházhoz, ahol mostanában vendégként (egy-két kivétellel) olcsójánosok és -jánosnék énekelnek. Megjegyzendő: idén először a fiatal nézőt is bemutató várta, A Hattyúlovag, a Lohengrin ifjúsági verziója vezette be a fesztivált. Hamar Zsolt karmester és zeneszerző munkája sikeres és jó kezdeményezés, de csiszolásra szorul, meg kell találnia a következő produkció igazi célcsoportját, hogy telitalálat lehessen.

Albert Mária
Gramofon