Lemmy, a vén rocker és az énekes, aki eltűnt

Évekkel ezelőtt - feloszlását megelőzően - a Szigeten lépett fel utoljára a The Stone Roses nevű brit rockzenekar. A banda a közepes koncert után még italozott egy kicsit az öltözőben és a színpad mögött, majd a fiúk egy mikrobusszal elindultak a szállásukra. A zenekar énekese, Ian Brown viszont még a szigetről való kihajtás előtt kérte, hogy álljanak meg, mert ki akar szállni, hogy könnyítsen magán. A többiek hiába várták, nem ment vissza. A banda tagjai egy idő után besokalltak, szóltak a szervezőknek, hogy az énekes valahol eltűnt, keressék meg. Éjjel ez persze szinte lehetetlen küldetés volt. Másnap reggel aztán a biztonságiak jelezték, hogy az énekes megkerült: egy színpad alatt aludt, ahova a fellépőknek járó belépőjével jutott be. Akkoriban már valószínűleg nem volt valami jó a hangulat a zenekarban, mert a többiek simán itthagyták. Nem sokkal később be is jelentették, hogy feloszlanak - mesélte Gerendai Károly, a Sziget Fesztivál alapítója.

Az 1975 óta zúzó, szerdán a Szigeten is koncertet adó - évek óta visszajáró - Motörhead énekese, Lemmy is okozott egy kis izgalmat a szervezőknek, amikor néhány éve a színpadi show után elvegyült a közönség soraiban, majd valamikor hajnalban jelentkezett a szervezőknél azzal, hogy indulna a szállására. Veszkócsizmája viszont nem volt rajta, mert útközben valahol elhagyta. Mondta is, hogy örülne, ha utánaküldenék, már persze, ha előkerül. Nem volt szerencséje. Nagyobb baj, hogy a titokzatos éjszakai portyán Lemmy útlevele is elveszett, a csapat viszont másnap indult volna tovább. Az információs pultnál talált tárgyként végül leadták az útlevelet - a becsületes megtalálónak valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy kié, vagy nem egy relikviagyűjtő rajongó volt -, így motoros rendőrrel Lemmy után tudták küldeni a reptérre.

Lemmy örök

Fazekas István

A színpadon sem minden az, aminek látszik

Az indulás után nem sokkal, 1995-ben még másképp festett a Sziget, mint mostanában. A Kimnowakkal a koncertünk alatt háromszor-négyszer kimaradt az áram. A tömeg lába alatt is futottak mindenféle kábelek, talán valaki szétrúgott egy csatlakozót, mert előfordult, hogy csak „kifelé” nem szóltunk. Azt hittük, hogy mindenki hall bennünket, miközben lentről integettek, hogy nem szól a színpad. Mikor elegünk lett abból, hogy elmegy a hang és a fény, arra gondoltunk, hogy ki lehetne hozni valamit ebből a helyzetből. Novák Péter szájában egy zseblámpával felmászott a színpadi állványzaton a trégerre, vagyis arra a keresztben húzódó állványra a színpad fölött, ami a világítást tartja. Onnan lógott fejjel lefelé és szájában a lámpával világított. Nem volt kockázatmentes a dolog, de legalább látványos volt. Világító fejű énekes. Ő lett az élő fejgép aznap este - mesélte Nagy Gergely, a Kimnowak basszusgitárosa, az Eat me! együttes tagja.

Meggyűlt a baja a színpadtechnikával a Dr. Flashnek is: a fesztivál második évétől egészen 2007-ig a Flash zárta a bulit a Bahia színpadon hajnali 4-től. Volt olyan, hogy az egyik filmes sátorból egy barátomtól kaptunk két 20 literes kannában bort. Azzal kezdődött a koncert, hogy a közönségnek háromdecis pohárban kiosztottuk ezt - emlékezett a kezdetekre Dr. Flash, aki egy másik érdekes történetet is felidézett. Egyik alkalommal a keverőpultnál álló, 120 kilós, kétméteres figura egyáltalán nem dolgozott - nyilván fáradt volt, és kevés pénzt kapott. Többször szóvá tettem neki a számok között - szitokszavak kíséretében -, hogy miért nem figyel oda. Annyira felhúzta magát, hogy a koncert után odajött a színpad mögé, úgy csinált, mintha mondani akarna valamit, majd rám ugrott. Kikászálódtam alóla, aztán kapott egy naplementét. Mikor odament a színpadfőnökhöz panaszkodni, megkapta: „Mit vártál, ez a Flash-együttes volt.”

Korda György és a nagyszínpad

A legelső fellépésünkön - a hetedik évben - , egy zabszem nem fért be a nadrágunkba. Újdonság volt a Szigeten fellépni, eleinte úgy éreztük, hogy ez nem a mi műfajunk. Egy neves rockzenekar koncertezett előttünk, a konferanszié pedig azt mondta, hogy majd ő bejelent minket. A rockzenekar játszott, miközben lent körülbelül ezer torokból ordították, hogy „Kooor-da Gyuri.” A konferanszié nem értette, mi ez az egész, mire én azt mondtam: úgy hallom, hogy a nevemet skandálják. Erre ő mégkérdezte, hogy fog minket felkonferálni? Végül a közönség skandálására mentünk fel a színpadra. Amióta fellépünk - egy évet hagytunk ki - állandóan azt skandálják, hogy „nagy-szín-pad, nagy-szín-pad”. Az az érzésem, hogy amit ők akarnak, egyszer meg fog valósulni. És akkor ott fogok állni megkövülten - mesélte Korda György, aki feleségével és zenésztársával, Balázs Klárival pénteken lép fel a Szigeten. 

Egy városi legenda-gyanús sztori és a különc brazil lány tánca

Amikor David Bowie koncertezett a Szigeten 1997-ben, mindenki tudta róla, hogy kaméleon, egy meglehetően extravagáns figura. Az átlagember azt gondolta, hogy majd egyedül elvonul ebédelni, hiszen biztos jól elvan magában. Ehhez képest Bowie leült a stáb asztalához a backstage-ben. Már majdnem nekifogtak az étkezésnek, amikor megtudta, hogy két tag még a világítással vacakol: szerel valamit. Leállíttatta az ebédet, mondván, amíg az egész stáb be nem fejezte a munkát, nincs kaja. Senki sem gondolta volna róla, hogy bevárja a többieket - mesélte Németh Róbert zenei újságíró a már-már városi legendává nemesített Sziget-sztorit, amit elmondása szerint ő is így hallott.

Tavaly kezdés előtt odajött hozzánk egy brazil csapat, amelyik kamerával dokumentálta szigetes élményeit, hogy aztán neten elküldjék Brazíliába az európai sztorijaikat. Velük volt egy táncos lány is, aki közölte: szívesen felugrana a színpadra és improvizálna valamelyik dalunkra. Bebújt egy zsákszerű ruhába, abban mozgott a harmadik lemezünk, az American Perestroika utolsó dalára (Let me in). Csodálatos volt, mi viszont megbuktunk. A közönség otthagyott bennünket, valószínűleg nem azt kapták, amire számítottak - mesélte Jorgosz Tzortzoglou, a Balkan Fanatik együttes tagja.