Noha nem volt koronás fő, „csak” miniszterelnök - az egyetlen nő, aki Nagy-Britanniában ebbe a pozícióba jutott -, Margaret Thatcher is megért egy sikerfilmet. Az eddigi trend alapján a Vaslady kabala lehet a címszerepért Oscar-díjra jelölt Meryl Streepnek, aki idén már megkapta a legjobb női főszereplőnek járó Golden Globe-ot , éppen Thatcher-alakításáért. De nem volt ez másképp Colin Firth-szel sem, aki tavaly a dadogó brit uralkodó, VI. György megformálásáért vihette haza az Oscart (A király beszéde).

Helen Mirren sem járt rosszul, amikor elvállalta a II. Erzsébetről szóló életrajzi film, A királynő főszerepét: 2007-ben több tucatnyi szakmai elismerés mellett az Oscar-díjat is bezsebelte. Az Elizabeth 1999-ben összesen hét Oscart nyert, többek között a címszereplőt alakító Cate Blanchettet is díjazta az Amerikai Filmakadémia. Ilyen előzmények után meglepő lenne, ha a Thatcher-film, amiben egyébként az egykori exminiszterelnök semmilyen formában nem kívánt részt venni, eltűnne a süllyesztőben.

Meryl Streep mint Margaret Thatcher

AP / The Weinstein Company / Alex Bailey

A Vaslady a tengerentúlon mérsékelt sikerrel debütált - a premier utáni nyitó hétvégén mindössze 220 ezer dolláros jegybevételt hozott -, de kétségtelenül hiánypótló alkotás. Lehet vitatkozni azon, hogy egy életrajzi film mennyire hiteles, milyen újdonságot, korábban nem publikált tényt vagy magánéleti sziporkákat tartogat a szigetország élén tizenegy évig (1979-től 1990-ig) álló konzervatív politikusról, megcsillantva annak humoros, legfőképp emberi oldalát, de az biztos, hogy a történet Angliában tömegeket mozgatott meg a január eleji bemutató óta. A maga 2,1 millió fontos jegybevételével a Thatcher-sztori bizony jobban fut, mint annak idején A királynő. Pedig Angliában őfelsége a non plus ultra.

Nyerő széria

Az Egyesült Királyság történelme kiapadhatatlan és hálás filmalapanyag-forrás. (Az RTL Klubon és az m1-en például jelenleg is fut a Tudorok című sorozat.) A véres és kegyetlen hatalmi harcok, eltitkolt szerelmek, diadalmasan visszatérő törvénytelen gyerekek, szerelmi ármányok és fondorlatos csalások megmozgatják az átlagember fantáziáját. A briteknél meg aztán volt minden. A feleséggyűjtő- és kivégző, fiúgyermekre megszállottan vágyó, de hat nej és számos szerető dacára a fiús apák örömét csak élete végén megtapasztaló VIII. Henrik története hatásos háttérsztori lánya, a későbbi I. Erzsébet királynő életét feldolgozó adaptációk számára. Az Elizabeth című filmben VIII. Henrik törvénytelennek kikiáltott lánya küzd a hatalom megtartásáért komoly belviszályok - protestánsok és katolikusok küzdelme - és kusza külpolitikai viszonyok (francia, spanyol nyomás) közepette. Nem sikertelenül, 45 évnyi uralkodás után végül 1603-ban halt meg. A film második része Elizabeth: Az aranykor címmel 2007-ben készült el.

A királynő a britek számára fájdalmas témához nyúlt: Lady Diana halálához. Amikor az egész nemzet a „szívek hercegnőjét” gyászolta, a királyi család a balmorali kastélyba visszahúzódva mély hallgatásba burkolózott. A 15 évvel ezelőtti párizsi autóbaleset számos pletykára adott okot, ezek közül csak egy volt a királynő és a walesi hercegné nem túl idilli kapcsolata, amiből azonnal adódott a következtetés, miszerint a királynő nem fájlalta eléggé - és látványosan - egykori menye halálát. A film II. Erzsébet szemszögéből mutat be egy lehetséges értelmezési lehetőséget, vagy ha úgy tetszik, egy „eltitkolt sztorit”.

A 12 Oscarra jelölt - ebből végül négyet díjra váltó - A király beszéde is jól illeszkedik a brit uralkodócsalád érdekes, ám ellentmondásos alakjait bemutató vonalba. VI. György - a királynő édesapja - nem várt módon jutott a trónhoz: bátyja, VIII. Edward alig egy évnyi uralkodás után 1936 decemberében lemondott, hogy feleségül vehesse szerelmét, a kétszeresen elvált amerikai Wallis Simpsont. Romantikus fordulat, filmes szemmel igazi csemege, tetőzve azzal, hogy a korábban csak Bertie-nek nevezett férfi számára kellemetlen feladatot jelentett a trónralépés, ugyanis dadogott. Ami egy király esetében megbocsátható, de nem túl szerencsés belépő. A beszédhiba persze korrigálható, erről szól a sajátos brit humort is felvillantó film.

Cate és Meryl

A történelmi szerepek döntően nem brit színésznőket repítettek az egekbe. Helen Mirren ugyan Nagy-Britanniában született, de orosz származású: Jelena Vasziljevna Mironova néven anyakönyvezték 1945-ben. Olyan élethűen alakította a szertartásos II. Erzsébetet, hogy őfelsége állítólag - brit mérce szerint - lelkesen gratulált neki.

Az Elizabeth címszerepét játszó Cate Blanchett ausztrál, egy Sydney-i előadást látva figyeltek fel rá a film készítői. Meryl Streep amerikai, ami nem látszik az általa megformált Thatcher-karakteren. Colin Firth született brit, ám még mielőtt elégedetten dőlnénk hátra, hogy végre egy igazi, hidegvérű angol - kiköpött VI. György -, aki ráadásul az etalonnak számító Royal Shakespeare Company tagja is volt, annyit még érdemes számításba venni, hogy Firth szülei Indiában születtek, ő pedig gyerekkora nagy részét Nigériában töltötte, majd egy évet Amerikában. Tizenkét éves volt, amikor a család visszatért Angliába.

És ha már Vaslady, íme, egy furcsa „prognózis”, ami az IMDb oldalán is olvasható: 1982-ben brit komikusok készítettek egy kreatív filmet brit szénbányászok tiltakozásáról A sztrájk címmel. Ebben elhangzik egy vicces félmondat: „...ha majd Meryl Streep játssza Thatchert”. És lőn.