A rák változatlanul tabutéma, a betegség megrémiszti az embereket. Írásról, feszegetni való tabukról, nőiségről és társkeresésről is beszélgettünk a szerzővel A visszakapott élet megjelenésének apropóján.

hvg.hu: Néhány hete jelent meg második könyve, A visszakapott élet, amely a Bipolárishoz hasonlóan kényes témáról: a mellrákkal való küzdelméről szól. Műfajilag hova sorolná ezeket a könyveket: regény, önéletrajz vagy valamiféle életvezetési kérdésekre választ adó írás?

Rados Virág: Félfiktív, valóságalapú, sajátélményű prózának nevezem őket. Külföldön már elismert ez a műfaj. Nálunk még nem annyira bevett dolog, hogy valaki fogja magát, és írói ambíciói lévén megírja saját élményeit egy bizonyos problémáról. Holott az emberek szeretik az igaz történeteket. Én az olvasóknak akartam örömet szerezni azzal, hogy két ilyet is megírtam.

hvg.hu: Megkönnyebbülést jelentett mindezt megírni, belső kényszer volt megszabadulni az átéltektől, vagy egyszerűen segíteni akart azoknak, akik hasonló betegséggel küzdenek?

R. V.: Az írás nekem belső kényszer, mint minden embernek, aki olyasmivel foglalkozik, amit szeret, és úgy érzi, ezt kell csinálnia. Persze vannak külső motivációk is – például időben le kell adni a kéziratot vagy a cikket. Az írás minden nehézségével együtt örömet jelent nekem, és még többet, ha ezzel még segíthetek is. Amikor a bipoláris zavaromat tizenegy éve diagnosztizálták, azon tépelődtem (mint mindenki, aki megtudja, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved): „miért pont én?”

Rados Virág a mellrákról írt könyvet

Túry Gergely

Végül azt a magyarázatot adtam magamnak: azért, hogy ezt egyszer megírjam. Péceli Rita egyébként beszélő név. A férjem péceli származású, a Rita pedig a második nevem. A kilátástalan helyzetekben való segítség védőszentjét is Szent Ritának hívják. Kilátástalannak tűnő helyzetből pedig bőven akad a főhős életében a betegségei révén.

hvg.hu: Mindkét könyve kényes témát feszeget, hiszen mind a mentális betegség, mind a rák tabuként él a köztudatban. Mit gondol, miért félnek az emberek attól, hogy beszéljenek ezekről a témákról, és miként lehetne oldani ezt a zártságot?

R. V.: Gyakran esünk abba a hibába, hogy azt hisszük: ha egy problémáról nem beszélünk, akkor az nem is létezik. Az olyan típusú könyv, mint A visszakapott élet, kelt egy kis fodrozódást, akár egy kicsi kavics, amit bedobunk a vízbe. Hogy később ez mekkora hatással lesz a víz alatti élővilágra, az más kérdés. Nem hiszem, hogy egyetlen könyv megváltoztatná a rák tabu mivoltát. Mégis azért vállaltam ezt saját névvel és arccal, hogy lássák az emberek: akad, aki szívesen elmeséli a történetét. Ez erőt adhat a hasonló helyzetben lévőknek, azt üzeni nekik, nincsenek egyedül. Magyarországon a mássághoz, akár a betegség miatti mássághoz való viszony kezdetleges szinten van. Ezért is nehéz kommunikálni a hasonló, súlyos problémákról, pedig beszélni kellene róluk.

hvg.hu: Nemcsak a betegség fizikai fájdalmáról írt, illetve arról, mekkora nehézség volt a rák tudatával élni, hanem arról is, hogy a környezete sok esetben szélsőségesen reagált arra, ami önnel történik. Mi az, amit ilyenkor hallani akar az ember?

R. V.: Nagyon irritálja a súlyos beteget az a mondat, hogy „gondolkodj pozitívan”. Hiszen a betegség riasztó, ezáltal félelmet, negatív érzéseket kelt. Mégis sokan mondták ezt, mert nem tudták kezelni a helyzetet. Jól esett, amikor valaki őszintén így szólt: „nagyon sajnálom”, vagy megkérdezte: „mit segíthetek?” A legőszintébb reakció ez volt: „szar ügy”.

Nem a rákról szóló irományoktól félnek az emberek - hiszen adott esetben a halálról is érdeklődve olvasnak műveket -, hanem magától a ráktól. Azért veszik meg a könyvet, mert erőt lehet meríteni abból, hogy ezt más is átélte, és megküzdött vele, átment a darálón, így azt gondolhatják: nincsenek egyedül. Amikor a kezelések tartottak, úgy éreztem, az egyetlen normális társaság a kemoterápián ülő nők, mert ők őszintén beszéltek az érzéseikről. Csorgott belénk a méreg, hogy megölje a rákos sejteket, és közben társalogtunk a rákról. Megosztottuk egymással az élményeinket. Ez felszabadító volt.

hvg.hu: Gyakran hallani, hogy a rák a szorongás, az indulatok és az elfojtás betegsége. Mit gondol, kell-e ilyen magyarázatokat keresni?

R. V.: Számos szakemberrel beszéltem erről, pszichiáterrel, háziorvossal, rákspecialistával, sebészorvossal. Tőlük tudom, ezek laikus feltevések. Borzasztóan rosszul esett például, hogy utólag azt mondta nekem valaki: "a depressziós embereket, mint te vagy, megtalálja a rák". A hasonló, téves hiedelmekből is származnak a kuruzsló módszerek, hogy kigyógyíthatjuk magunkat a rákból ilyen-olyan étrenddel vagy italokkal. Amit én üzenni szeretnék: ma már a rák nem feltétlenül egyenlő a halállal. Nekem kicsi volt a tumorom, időben észrevették, de ismerek olyat is, aki áttétes mellrákból gyógyult fel.

hvg.hu: A regény egyik motívuma a főszereplő, Péceli Rita fájdalma saját nőiségének sérülése miatt, hiszen mellrákja után a méhét és a petefészkeit is el kell távolítani. Tehát éppen a belső női nemi szerveinek betegsége sodorja veszélybe az életét. Mit lehet kezdeni egy ilyen helyzettel?

R. V.: Én és a főhős is azt éli át, hogy valamitől megfosztották. Belátja ugyan, a műtéttel az életét hosszabbították meg, de a nőisége sérül. Tulajdonképpen már a mellrák-operációnál is. Mert még ha nem is veszik le a mellet, hozzányúlnak, belevágnak. Hosszú idő, amíg az ember elfogadja a helyzetet.

Túry Gergely

Nálam jelenleg is tart ez a folyamat. Másfél év telt el, a műtétet klimaxos tünetek, hőhullámok követték, hatalmas lett az étvágyam, a rozsdás szöget is meg tudtam volna enni, tíz kilót híztam. Azóta küzdök a nőiességemért, sportolok, igyekszem csinosan öltözködni, próbálok türelmes lenni magamhoz. De ha arra gondolok, hogy nekem belül már „nincsen ott semmi”, pedig még csak 45 éves vagyok, akkor összeszorul a szívem. A józan eszemmel persze tudom, ennek köszönhetem, hogy élek.

hvg.hu: A betegségekkel való küzdelem mellett a szerelemről és a társkeresésről is tudósít a könyv. Rita a sok félresikerült kapcsolat után végül megtalálja a párját. Épp úgy, mint a rák, a társtalanság is általános probléma a mai nők körében.

R.V. : Bár van olyan világszemlélet, miszerint véletlenek nincsenek, a társ megtalálásához valóban kell némi szerencse. Úgy gondolom, a személyiségnek el kell érnie egy bizonyos érettséget a helyes partnerválasztáshoz. Sokáig én is görcsösen kapaszkodtam társ után, kerestem valakit, aki gyógyír lehet a magányomra. Erről mindenkinek csak azt tudom mondani: ne csináld, mert egy normális férfi ettől elmenekül. Ha görcsösen kapaszkodsz, akkor egy magány ütötte lyuk tátong a lelkedben, amit kétségbeesetten be akarsz tömködni. Pedig önmagadban is értékes személy vagy. Nem kell ahhoz a nőnek férfi, vagy a férfinak nő, hogy egyedül is egységes egész legyen.

hvg.hu: Végül megtalálta Andrást, akinek nagy szerepe volt a rák legyőzésében. A visszakapott életnek ő a férfi főszereplője.

R. V.: Ma már úgy látom, a kétségbeesett keresésnél sokkal jobb stratégia lehiggadni, végiggondolni, ki vagyok én, mi vagyok én, mit akarok. Miután rájöttem, hogy itt vagyok én magamnak, megszűnt a görcsös vergődés, nem hányódtam tovább kapcsolatról kapcsolatra. Kialakítottam a saját életemet, amelynek integritása volt. Programokat csináltam magamnak, moziba, színházba, jógázni jártam, vagy csak kiültem a parkba olvasni. Figyeltem magam körül az életet, és rájöttem, ez nagyon szórakoztató. Paradox módon ekkor találkoztam Andrással. Egyszer csak úgy éreztem, ez a férfi engem nagyon fog szeretni. Így is történt. A rák legyőzése számunkra közös projekt lett.