Az egykori Mano Negra-frontember plakátja szerint a budapesti fellépés a Balkáni turné egyik állomása volt (a honlapján már Balkan/East Europe Tour szerepel). Gazdasági-kulturális értelemben a régióba sorolással, sajnos ráhibázott, viszont ezt a szomorú helyzetet abszolút feledtetni tudta a mostanra négy főre redukált zenekarával.

Még kétszáz forint (!) volt egy korsó Soproni (ez a Parkban egyfajta időmérő: nyolcig 200, 11-ig 300 a sör, később még drágább), amikor a zseniális „miskolci Gogol Bordello”, a Bohemian Betyars háromnegyed órás őrült hangulatfokozása után színpadra lépett a zenész-életművész-aktivista.

Semmi fúvós szekció, ritmus-beerősítés, pluszénekes: a klasszikus dob-basszus-gitár-ének alap itt annyival egészült mindössze ki, hogy a szokásos latin-amerikai forradalmár szerkóban (plusz palesztin kendő a derékon) a színpadra robbanó - leánykori nevén - José-Manuel Thomas Arthur Chao nyakában ott volt az elmarhatatlan akusztikus gitár, illetve, hogy volt egy kütyü a különböző effektek (Tarzan-ordítástól a szirénán át a csengőhangig) előcsalogatására. Ez utóbbit a nagydarab, teletetkózott basszusgitáros, bizonyos Gambeat nyomkodta nagy lelkesedéssel.

Kiss-Kuntler Árpád

És ez a lelkesedés, a derű volt jellemző egész este a zenekarra (gitáron Madjid, dobon a volt Mano Negrás Philippe Teboul) és a közönségre egyaránt. Ilyen jókedvű koncertet már rég láttunk. Egészen fura, hogy csillogóan mosolygó szemekkel énekli több ezer ember, például a Politik kills-ben (így, k-val írva), hogy „politik needs votes, politik needs your mind, politik needs human beings, politik need lies”.

Manu Chao már túl van az ötvenen – játszott már stadionokban, Párizs külvárosaiban, Barcelona utcáin, Kolumbia eldugott részein a drogbárók  közmunkásainak rabszolgáinak egy vonatról, máshol latin-amerikai szegényeknek egy felújított hajóról -, de most is pont úgy nyomta, mintha ez a budapesti koncert lett volna az első nagy fellépése. Pedig volt már errefelé is: 2002-ben a Pecsában, 2007-ben a Szigeten, egy évvel később a Volton adott koncertet. Úgy tűnt, meglepődött a magyar nézők rajongásán, hogy több ezer ember énekli a leginkább spanyol, de néha francia vagy angol nyelvű slágereket. No meg az elmaradhatatlan: jojo jóóó – kat.

Valószínűleg Guiness-rekordot döntött a „Ki tudja többször elmondani egy koncert alatt a Budapest szót” kategóriában. Volt „Szia Budapest”, „Koszonom Budapest”, „Nagyon jó Budapest”, „Thank you Budapest”, „Crazy Budapest” és biztos elfelejtettem még néhányat. Látszott raja, és a zenésztársain is, hogy nagyon élvezik a bulit, éltek a színpadon. Többször megköszönte az energiát, amit a dugig telt Park közönségétől kapott. Az est másik rekordja az a kommandante-sapka mérete volt: Manu ezúttal a szemét is majdnem betakarta vele, csoda, hogy kilátott alóla. És, mondom, a jókedv-faktorban is rekordot jegyezhettünk fel.

Manu Chao számai zeneileg nem túl bonyolultak, nagyjából egy kaptafára húzható az összes dal: némi laza latinos ska 2-3 akkordra, amit néha felturbóznak kirobbanó punkenergiával. Erre a sémára énekel a frontember úgy, hogy miközben a vigyort nem lehet letörölni az arcunkról, mégis valami mély szomorúságot is érzünk, amolyan „gombóc a torkunkban”- formában. A szövegek is egydimenziósak, leegyszerűsítve közvetítik az „utáljuk Amerikát, a hatalmat, a politikusokat, a globalizációt”, és az „éljünk szabadabban, szívjunk füvet, ne hagyjuk magára a szegényeket, elnyomottakat” – témaköröket. Esetleg megengednek maguknak egy himnuszt a Szent Maradonának.  De mindez senkit nem zavar, sőt ez az egyszerűség Manu Chao-nál kifejezetten erény. Egy forradalmár nem lehet bonyolult.

Kiss-Kuntler Árpád

A program nem volt túl nagy meglepetés, a szokásos, jól ismert számokat játszották a Clandestinótól a Mala Vidán át a Rumba de Barcelonáig, esetleg annyi változást érzékelhettünk, hogy a korábban lírainak megismert dalokat vezették elő most punkosabban, vagy viszont. Nem tudom, volt-e számlistájuk, de úgy tűnt, azt nyomták, amit a főnök véletlenszerűen elkezdett, így aztán több szám, és több éneklős-üvöltős rész is ismétlődött időnként, a közönség legnagyobb örömére. Úgy érezte az ember, hogy az egész egy kétórás folyamatos fieszta, amit nehéz lebontani külön-külön dalokra.

A koncert hangulatát még az sem tudta lerontani, hogy bizony néha nem volt túl jó a keverés, nem lehetett hallani a gitár témát, vagy halk volt az ének. Egyszerűen annyira meggyőző látvány volt ez a négy jó arc a színpadon, hogy szinte bármit elviselt volna a tömeg. (Legutóbb, a Szigeten például egy áramszünetet buliztunk át a kommandante vezényletével.)

Kiss-Kuntler Árpád

Nyolctól negyed tízig nyomták a Mano Negra-számokkal dúsított Manu Chao-életművet, majd elköszöntek, lementek. Persze, hogy visszajöttek egy újabb negyedórára, majd megint lementek, megint visszajöttek. 3-4 ráadás után a közönség még jojo-jóó-zott egy darabig, de a háttérben már könyörtelenül felhangzott a Hit the road Jack Ray Charlestól. A buli helyszíne a büfék köré fókuszálódott át.

Azt hiszem még 300 forint volt ekkor a sör (tehát nem volt 11 óra), de a hosszú sorok miatt ezt nem volt türelmünk empirikusan megvizsgálni. A Soroksári út felé távoztunk, amelynek forgalma és a tömeg találkozása egy ilyen teltházas koncert után kifejezetten élteveszélyesnek tűnt.

Mellettem egy fickó összefoglalta a látottakat, hallottakat: „ez odab*szott rendesen”.

Oda.