Hogyan halt meg Mohács mezején Lajos király?
A magyar történelem egyik legsúlyosabb tragédiájáról tanácskoztak történészek, irodalomtörténészek, filológusok, antropológusok és – meglepő módon – orvos szakértők. A konferencia fő témája II. Lajos király rejtélyes halála volt. Egy dolog tűnik csupán biztosnak: a királyt nem utólag gyilkolták meg, hanem a csatában vagy közvetlenül az után veszthette életét.
Történelmünkben „mind a mai napig Mohács jelenti az egyik legnagyobb tragédiát, amelyet sohasem tudtunk teljességgel feldolgozni” – kezdte előadását Pálffy Géza történész, a Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója és a Lendület Szent Korona Kutatócsoport vezetője azon a konferencián, amelyet a csata évfordulóján, augusztus 29-én tartottak az Országos Széchényi Könyvtárban. A következmények csaknem napjainkig hatnak – tette hozzá Pálffy, ami nem újdonság, hiszen az általa is idézett Szakály Ferenc történész etnikai szempontból már évtizedekkel ezelőtt „Trianon török kori gyökereiről” beszélt. A magyarság részaránya ekkortól kezd csökkenni a Kárpát-medencében.
A dunai Habsburg Monarchia „születésnapja”?
Ugyanakkor a mohácsi csata lett a Habsburgok dunai birodalmának „születésnapja” is – innentől kezdve 1918-ig a Jagellókat váltó uralkodócsalád meghatározó szerepet játszott Magyarország és Csehország történetében. Közép-Európa erőviszonyait 400 évre átrendezte a Mohács-mezei tragédia, így nemcsak a 150 éves török hódoltság kezdetének tekinthetjük. A török háborúskodás azonban iszonyú pusztítást jelentett: az 1570-es évekre a Magyar Királyság középkori területének 40 százalékát, közel 120 ezer négyzetkilométert veszített el. Az, hogy csatatérré vált az ország, a településrendszer, a város- és kolostorhálózat vissza már nem fordítható, egyes régiókban 60–90 százalékos károsodásával járt – magyarázta Pálffy.
A csata a középkori Magyarország lakosságának majd 0,5 százalékát pusztította el: a keresztény oldalon mintegy 16 ezer fős volt a veszteség. Ráadásul a magyar egyházi és világi elitet lefejezték: példátlan módon hét főpap és mintegy harminc főúr esett el Mohácsnál. A kormányzat emiatt megbénult, a királyi tanács szinte működésképtelenné vált – mondta a történész, aki szerint Mohács döbbenetes vérvesztesége paradox módon a rendkívüli helytállás következménye. Azért volt ugyanis ekkor a veszteség, mert a magyarok bátran harcoltak, és sokszoros túlerő ellen is felvették a küzdelmet.
Nem nyerhettük volna meg a csatát
Nem igaz tehát, hogy megnyerhettük volna a mohácsi csatát – utalt egy aznapi online újságcikk címére Pálffy –, hiszen a magyar hadvezetés ugyan 25-26 ezer főnyi katonaságot állított ki (a korabeli Európában hasonlóra csak a német-római császár és a francia király lett volna képes), de I. Szulejmán hadserege a kisegítő alakulatokkal együtt 75–80 ezer fős volt. Arról nem is beszélve, hogy az oszmán törökök utánpótlása, szervezete és technikai felszereltsége is jobb volt a magyarokénál, így csakis óriási szerencsével dőlhetett volna el a javunkra az ütközet.
Ám a tragédia végül bekövetkezett. Ezt tetézte, hogy a magyar és cseh király, Jagelló II. Lajos is meghalt a csatamezőn. Ez olyan válságot okozott, ami hamarosan kettős királyválasztáshoz és az ország széteséséhez vezetett. Így I. (Habsburg) Ferdinánd az ország északi és nyugati felét uralta, Szapolyai János pedig a keleti végeket. Az országnak így egyszerre két törvényes, egymás ellen hadakozó uralkodója lett. II. Lajos király életben maradása esetén ez másként alakult volna, ezért is döntő jelentőségű volt halála és ennek következményei – vélekedett az ismert kutató.
Legendák a király haláláról
II. Lajos halálával kapcsolatban számtalan legenda, elképzelés terjedt el az évszázadok alatt. Volt szó utólagos gyilkosságról, fulladásos halálról, mint arról Csorba Dávid irodalomtörténész, nyíregyházi főiskolai docens beszélt. Mindez nem meglepő, hiszen egy 500 éve történt és következményeiben valóban tragikus királyi haláleset szinte minden korban újjáéled, minden kor újraértelmezi azt.
A legfrissebb újraértelmezést megdöbbentő módon nem történészek vagy régészek adták, hanem orvosok. Két szombathelyi specialista, Nemes István arc-, állcsont- és szájsebész főorvos, illetve Tolvaj Balázs patológus, igazságügyi orvos szakértő, a Markusovszky Oktatókórház munkatársai tavaly az Orvosi Hetilapban vonták kétségbe a király haláláról tudósító egyik legfontosabb korabeli forrást, Sárffy Ferenc győri várkapitány levelét.
Orvosok miatt tanácskoztak a történészek is
A Mohácsról szóló konferenciát tulajdonképpen e cikk apropóján szervezte meg az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, Farkas Gábor Farkas. Joggal vélekedett úgy, hogy választ kell keresni az orvosok által felállított tézisekre. Ők ugyanis több ellentmondást találtak Sárffy levelében, és néhány kétséget keltő körülményre is felhívták a figyelmet. Eszmefuttatásuk ugyan nem állít határozottan semmit a király halálának okáról, de észrevételeik megingatni látszanak azt a hipotézist, hogy a csata után több héttel a helyszínre visszatérő magyar lovascsapat minden kétséget kizáróan II. Lajos király holttestét találta meg. Szerintük egy néhány nappal korábban elhunyt ember holttestében vélték Sárffyék felfedezni II. Lajos tetemét.
Nemesék hangsúlyozzák, hogy a király holttestét szerintük érthetetlen módon nem főurak, hanem az özvegy királyné, Mária által kirendelt Czettritz Ulrik sziléziai származású udvari kamarás találta meg Sárffyék kíséretében. II. Lajos halálát egyetlen szemtanúként ő látta. Ő úgy számolt be az esetről, hogy a király vízbe fúlt. Minthogy ismerte a helyszínt, őt küldték vissza a mocsaras területre, a holttest felkutatására.
A tetemet azonban nem a vízben, hanem attól nem messze, koporsó nélkül a földbe eltemetve találták meg 1526 októberének közepén. Erről Sárffy 1526. október 19-én, latinul írt levélben számolt be Győrből Brodarics István kancellárnak. Ez a levél azonban az orvos szakértők szerint számos ellentmondást tartalmaz orvostudományi szempontból.
Épen megmaradt a tetem?
„Sosem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen megmaradt volna, ennyire ne lett volna undorító és ijesztő” – írta ugyanis Sárffy. Nemesék ugyanakkor felhívják a figyelmet a levél másik kitételére is. Hogyhogy egy romlatlan holttestet nem az arcáról, hanem a fogazatáról ismernek fel, és miként maradhatott a test épen a halál után 6-7 héttel? Elvileg valóban lehetséges a holttest „romlatlansága”, ez az úgynevezett „hullaviaszos átalakulás” verziója lenne, de ehhez hideg víz, oxigénhiány, esetleg nedves, agyagos talaj kell. Ám a test ekkor is jellegzetes, kellemetlen szagot áraszt.
Ráadásul ehhez a holttestnek azonnal ilyen körülmények közé kellett volna kerülnie. Ám nem ez történt, amit éppen Czettritz beszámolójából tudunk: II. Lajos a megáradt és mocsarassá vált Csele-patakba fulladt. Nyár végén pedig ennek a vize nem biztos, hogy elég hideg volt (bár a konferencián elhangzott, hogy a XVI. században, az úgynevezett „kis jégkorszak” idején jóval hűvösebb volt a klíma Magyarországon).
Jelenlegi tudásunk szerint a holttestet később elmozdították, a sáros talajból kivették és földbe temették. Ezt valószínűleg környékbeli parasztok tették meg, miután a portyázó török csapatok eltávoztak a helyszínről. Ezért legalább napokkal később temethették csak földbe a király testét, addig pedig romlási folyamatok indulhattak meg az orvos szakértők szerint. Ez pedig kizárná a „halottviaszos” verziót.
Nem szép látvány egy több napig vízben lévő holttest
Ha a holttest valóban több napot töltött vízben, akkor a felismerhetősége rendkívül nehézzé válik. Még a bőrszín sem azonosítható könnyen – első látásra – egy többnapos vízi hullán. Ezt az orvosok illusztrálták is a konferencián: bemutatták egy amerikai fehér férfi holttestét (pontosabban a fejét), akinek a bőre teljesen elszíneződött néhány napos vízben tartózkodás következtében – itt a közönség nagy része felhördült, miután a teljesen elfeketedett arcbőrt meglátta.
Ráadásul Sárffy levele szerint egy kis sebet is észre lehetett venni a király ajkán, amikor megtalálták, és egy „jegyet” a lábán. A királyt végül is, úgy tűnik, a lábon lévő „jegy”, illetve talán a fogazat alapján azonosította Czettritz. Elképzelhető ugyanakkor, hogy II. Lajos arcának rendellenessége alapján azonosította a királyt. II. Lajosnak ugyanis a feltételezések szerint „felsőállcsont-fejlődési rendellenessége” volt: felső ajkai az átlagosnál kisebbek voltak, és hátrébb helyezkedtek el. Így a fogai is eltérhettek a kutatók szerint az átlagemberétől. Ez azonban csak feltételezés, pontos adatok nem maradtak fenn erről, és a király csontvázát sem találták meg.
Károly Róbert és Nagy Lajos csontváza talán megvan, II. Lajosé nincs
II. Lajost – vagy legalábbis azt a holttestet, amelyet II. Lajosénak hitték – később Székesfehérváron temették el. Ezeket a királysírokat azonban a város török megszállása (1543) idején és a visszafoglalási kísérletek alatt megbolygatták. Lajos király csontváza azóta sem került elő. Ugyanakkor például Károly Róbert és talán Nagy Lajos csontvázát egy 2008-ban megjelent kutatási beszámoló szerint némi bizonyossággal valószínűsíteni lehet Székesfehérváron. Ez Rácz Piroska antropológus előadásából derült ki. Fehérváron biztosan egyébként egyetlen király sírja került elő, III. Béla és felesége tetemét még a XIX. század közepén találták meg, majd temették el a budavári Mátyás-templomban.
Minthogy tehát II. Lajos csontváza nem került elő, Nemesék azt állítják, hogy a fogazat alapján nehéz lehet egy többnapos holttest azonosítása. Czettritzék állítólag „a sárban térdelve, a halott szájába kézzel nyúltak, orvosi feltáró eszközök híján jóhiszeműen is tévedhettek, állításukat mindenféleképpen kételkedéssel kell fogadnunk, legjobb esetben is nem hivatalos magánvéleménynek kell azt nyilvánítani” – fogalmazott a két orvos.
A konferencián más szakértők (orvosok, történészek, filológusok) részben vitatták, részben nem zárták ki Nemesék bizonyos állításait. Szerintük, ha valaki, akkor Czettritz igenis azonosíthatta a király tetemét, ha nem is a legmodernebb módszerekkel. Az adott korban a lábsérülés vagy a lábon lévő „jegy” lehetett alkalmas az azonosításra – miként Magyar Lóránt igazságügyi orvosszakértő is vélte. Erről azonban nem tudunk pontosan semmit. A fogazat is lehetett jellegzetes. Így a tudósok többsége – ellentétben a két szombathelyi orvossal – nem annyira bizonytalan abban, hogy Czettritz nem II. Lajost találta meg.
Kasza Péter szegedi egyetemi adjunktus filológus-történészként azt vizsgálta, van-e ok arra gyanakodni, hogy 1526 novemberében nem II. Lajost temették le Székesfehérváron. Kasza szerint a Sárffy-levél bizonyosan korabeli dokumentum, vagyis nem későbbi hamisítvány, de nem az eredeti példány, és pont ott vannak a fennmaradt másolatban áthúzások, ahol a holttest leírásáról van szó. Így például a „kisebb seb a király ajkán” kifejezés egyáltalán nem biztos, hogy az eredeti példányon is ekként szerepelt. Vagyis a Sárffy-levélből Kasza szerint nem nyerhetők egészen megbízható adatok a holttestről.
Szépített Sárffy?
Ez azért is fontos, mert a levél egyik példánya Lengyelországba került: II. Lajos nagybátyjának, Jagelló Zsigmond királynak szánták, hogy értesüljön rokona tragikus haláláról. Így abban valószínűleg szépíthettek is a haláleset körülményein. Szebelédi Zsolt klasszika-filológus szerint ugyancsak elképzelhető, hogy Sárffy, aki nemcsak várkapitány, hanem művelt egyházi ember (győri kanonok) is volt, a holttest állapotának „megszépítésével” II. Lajos esetleges szentté avatásának legendájához akart hozzájárulni. A korban ez egy – ráadásul hősi halált halt – uralkodó esetében teljesen bevett dolognak számított, amit a két orvos egyáltalán nem vett figyelembe véleménye kialakításakor.
Kasza azt állítja, Czettritznél az adott helyzetben nem volt alkalmasabb és hitelesebb személy, hogy a halott királyt azonosítsák, illetve ő akár a fogai alapján is azonosíthatta az oszlásnak indult uralkodót. Kasza ugyanakkor nem tartja teljesen elképzelhetetlennek, hogy Czettritz nem a király holttestét találta meg és azonosította II. Lajosként. Ennek oka elsősorban az, hogy az adott pillanatban, 1526 októberében mind Habsburg Ferdinándnak (leendő cseh királyként), mind pedig a magyar királlyá koronázásra készülő Szapolyai Jánosnak érdeke volt, hogy „megtalálják” a Mohácson eltűnt uralkodó holttestét. Tehát fel kellett mutatniuk egy holttestet, hogy utódai II. Lajos örökébe léphessenek Cseh-, illetve Magyarországon.
A későbbi két rivális októberben ugyanis még más-más trónért küzdött, így átmenetileg érdekközösség állt fenn közöttük. Ezért nem vitatta egyik sem a holttest személyazonosságát ekkor. Czettritz ebből a szempontból „jól jött” mindkét félnek, ő volt az egyetlen tanú, és ő azt mondott, amit akart. Egy korabeli kamarás – Kasza szerint – a királyt testközelből ismerhette, ő öltöztette, ő vitte ki az éjjeliedényét, így akár a fogait, a lábsérüléseit, a lábán lévő anyajegyet is ismerhette (ha erre vonatkoznak egyáltalán a latin nyelvű források, mert a filológusok között vita van arról is, mit jelenthetett a lábon lévő „jegy” kifejezés).
Más szakértők viszont arra emlékeztetnek, hogy egy év múlva, 1527-ben a polgárháborús Magyarországon már két király küzd egymással. Így ha nem II. Lajos holttestét helyezték volna Székesfehérváron örök nyugalomra, biztosan elhangzott volna egyik vagy másik ellenlábas részéről ez súlyos vádként. Különösen, hogy a törökkel kétségkívül szövetségre lépő Szapolyait Ferdinánd szorgalmazására még a pápa is kiátkozta. Egy ilyen adut János király magyar és külföldi ellenfelei a vele való propagandaharcban nem hagytak volna ki.
Egy biztos: a király meghalt, és nem meggyilkolták
A szakértők véleményét végül úgy összegezhetjük, hogy II. Lajos bizonyosan a mohácsi csatában vagy az azt követő menekülés során halt meg, tehát nem igazak azok a legendák, amelyek későbbi meggyilkolásáról szólnak. Ezt a tanácskozáson sem az orvosok, sem a történészek, sem más szakértők nem vitatták. Ugyanakkor a szakértők véleménye megoszlik abban a tekintetben, hogy II. Lajost megbízhatóan azonosította-e Czettritz.
A konferenciát szervező és záróelőadásában az ismereteket összegző Szebelédi is hangsúlyozta: a király biztosan életét vesztette a csata után. „Ez már abból is nyilvánvaló, hogy hetekig semmi hír nem volt az uralkodóról. Ezen túlmenően egy 1527. évi oklevél és Mária végrendelete is bizonyítékot jelent arra, hogy a király életét vesztette” – tette hozzá. Ezzel ő is cáfolta az esetleges későbbi gyilkosság mendemondáját.
A király holttestének megtalálását alátámasztó tényező viszont Szebelédi szerint éppen az, ami mások kétkedését kiváltotta. Őt és a tanácskozáson részt vevő szakértők többségét ugyanis éppen az győzte meg II. Lajos holttestének hiteles megtalálásáról, hogy a „Habsburg-vezetés és Szapolyai János egyaránt elfogadták Czettritz verzióját II. Lajos halálának körülményeivel kapcsolatban, és tényként kezelték, hogy a megtalált holttest a királyé”.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
