Dühöngő bika (Raging Bull, 1980)

Martin Scorsese mindig is vonzódott a szélsőséges, megszállott figurákhoz, ebből a szempontból akár a német Werner Herzog legközelebbi hollywoodi rokonának is tekinthető. Scorsese legjobb filmjei egy-egy izgalmas figura portréját rajzolják ki, legyen szó fiktív alakokról (Taxisofőr, Alice már nem lakik itt, A komédia királya) vagy valós személyekről (Kundun, Krisztus utolsó megkísértése, Aviátor, A Wall Street farkasa stb).

A Dühöngő bika több szempontból is Scorsese legfontosabb filmjei közé tartozik: ez a fekete-fehér bokszfilm volt az, ami a színészlegendák közé repítette Robert De Nirót, aki hihetetlen átváltozással, körülbelül harminc kilónyit hízva keltette életre a visszavonult bokszolót. A Dühöngő bika olyan érzékiséggel, finom formanyelvi hajlékonysággal tudta bemutatni a bokszjeleneteket, mintha balettelőadások lennének. Scorsese egy olyan portrét festett Jake LaMottáról, akivel nem kimondottan könnyű azonosulni: egy megkeseredett, paranoiás és agresszív figurát ismerünk meg a filmből, aki De Niro empatikus alakítása révén mégis közel tud kerülni a nézőhöz.

Amadeus (1984)

A zsenikről készült filmek általában akkor válnak igazán irritálóvá, amikor a hősöket szentként, egy misztikus képesség birtoklóiként mutatják be. A cseh Milos Forman nem esett ebbe a csapdába – ez tőle igazán távol állt, hiszen már a Csehszlovákiában készült első filmjei, mint a Tűz van, babám vagy a Fekete Péter rendkívül önironikusak és viccesek voltak.

Forman szerencsésen megtartotta ezt a kelet-európai érzékenységét, és a Wolfgang Amadeus Mozartról készült portréját is meghintette csodálatosan szatirikus elemekkel. Az Amadeus legkülönösebb és egyben legjobb húzása az, hogy tulajdonképpen nem a zsenialitásról, hanem a középszerűségről szól: a film főhőse Antonio Salieri, aki Mozart mellett az örök másodhegedűs szerepébe volt kényszerítve.

Social Network – A közösségi háló (2010)

Különös lehet, ha valakiről még életében filmet készítenek – az meg még különösebb, ha mindez a harmincadik születésnapja előtt történik. De pontosan ez a ritkaság történt meg Mark Zuckerberggel, amikor a róla, illetve a Facebook megszületéséről és a kezdeti perekről szóló könyvet David Fincher filmesítette meg.

A rendezőválasztás elég bizarrnak tűnt, amikor a film elkészüléséről szóló hírek először felröppentek, hiszen Fincher korábban mint biztos kezű thrillerrendező (Hetedik, Játsz/ma, Zodiákus, Pánikszoba stb.) vált ismertté. De a perfekcionista és remek ritmusérzékű Fincher, illetve a szinte valószínűtlenül okos párbeszédeket író Aaron Sorkin közös filmje helyenként kimondottan feszült és pörgős lett, annak ellenére, hogy nem látunk többet a film folyamán laptopok és tárgyalótermi asztalok mellett ücsörgő srácoknál.

Capote (2005)

Bennett Miller a későn kezdő és keveset dolgozó filmrendezők közé tartozik: élete első filmjét, a The Cruise című dokumentumfilmet harminckét évesen rendezte, első játékfilmje, a Capote bemutatásakor majdnem negyvenéves volt. Összesen három játékfilmet rendezett, de mindegyik remekmű lett a maga nemében. Miller is szereti labilis, monomániás figurák köré szervezni a filmjeit: a Foxcatcher című legutóbbi mozija egy birkózóklubot építő őrült milliárdosról szól, Moneyball című második filmje pedig egy új, korábban nem használt módszert kidolgozó baseballedzőről.

A Capote is ezen a nyomvonalon haladt: a film a maga idejében ünnepelt sztáríró, Truman Capote portréját rajzolja meg. A negyvenes-ötvenes években Capote a New York-i értelmiség leghírhedtebb figurája volt, csodagyerekként robbant be az irodalmi életbe, sztárokat megszégyenítő módon vált a manhattani koktélpartik középpontjává. Miller filmje azt az időszakot mutatja be, amikor az író a rá korábban nem jellemző Hidegvérrel című oknyomozó regényét írta meg két gyilkosról.

I'm Not There – Bob Dylan életei (2007)

Todd Haynes a kilencvenes évek elején tűnt fel a New Queer Cinema mozgalom egyik legtehetségesebb tagjaként. Haynes 1998-ban megrendezte a kilencvenes évek egyik meghatározó zenei filmjét, a Velvet Goldmine-t, ami a hetvenes évekbeli brit glam rock szcénának állított nosztalgikus emléket. A tavalyi Carollal újra reflektorfénybe került rendező a kétezres években készítette el Bob Dylan remek koncepcióval felépített portréfilmjét: az I'm Not There-ben összesen hat színész alakjában jelenik meg az ezerarcú zenész.

Haynes a szabad asszociáció lazaságával válogatta össze Dylan különböző korszakaiban megjelenő figuráit, a színészek sokfélesége a film víziószerű szürrealitását erősítette: Christian Bale-től kezdve Richard Gere-en keresztül Cate Blanchettig és Heath Ledgerig terjedt a skála, sőt az egyik fejezetben Dylan egy afroamerikai csavargó kisfiú alakjában jelenik meg. Az I'm Not There ennek ellenére nem válik öncélú parádévá, mert a színészek váltogatása és az álomszerűség remekül passzol Dylan legendás, beskatulyázhatatlan zenei világához.

Steve Jobs (2015)

Aaron Sorkin forgatókönyvíró a tévés munkái (Az elnök emberei, Híradósok) révén vált ismertté, de az első igazán széles körű sikerét a már említett „Facebook-filmmel”, a Social Networkkel aratta. Nem meglepő módon Sorkint hamar megkeresték a 21. század talán legmeghatározóbb számítógépes zsenijének, Steve Jobsnak az életrajzi filmjével, ám az író nem esett bele a totális önismétlés hibájába, inkább a kockázatosabb kísérletezést választotta.

A Steve Jobs lényegében három nagy felvonásból áll, amelyek egy-egy új Apple-termék bemutatójának kulisszái mögé vezetnek. A film ezáltal a szigorú strukturáltság által lényegében egy klasszikus színdarab hatását kelti: mindegyik nagy jelenet közel negyven percig tart. Sorkin viszont a tőle megszokott gyorstüzeléssel ontja a jobbnál jobb szövegeket a nem kimondottan szimpatikus karakterein keresztül. A rendezői székbe ültetett angol Danny Boyle-nak csak annyi dolga van, hogy a rá jellemző pörgő filmnyelvvel biztosítsa Sorkin forgatókönyvének akadálymentes kibontakozását – ezt a feladatot remekül teljesíti is.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!