hvg.hu: Öt-hat éve mesélt nyilvánosan először a Brazilok című filmtervről, de mikor kezdett el ezen gondolkodni?

M. Kiss Csaba: Gyakorlatilag 1997-től élt bennem ez az ötlet, amikor egy RTL Klubos riport miatt Sirokon jártam, ahol az amúgy elképesztő körülmények között, barlangokban élő cigány fiúk elhatározták, hogy Brazilok néven elindulnak a helyi kispályás focibajnokságban. Nagyon megtetszett ezekben a srácokban, hogy nem csak sírnak és várják a sültgalambot, hanem saját maguk próbálnak tenni azért, hogy emberszámba vegyék őket. Ez egy kirívó példa volt, azért is raktározódott el mélyen bennem. Azért nyilatkozhattam erről a tervemről öt-hat éve először, mert akkor rúgtak ki a köztévéből, és így lett időm arra, hogy megírjam a forgatókönyv első verzióját.

hvg.hu: Kihez fordult először tanácsért, egyáltalán hogyan fogadta a filmes közeg?

M.K.Cs.: Írni mindig is szerettem, a saját riportjaimhoz is én készítettem a szöveget, de a tévés riportokból mindig kimarad valami, egyszerűen nincs időd minden részletre. Úgy éreztem, hogy annak a műfajnak, amit csinálok, erősen köze van a filmekhez, mindig is volt bennem ambíció, hogy megpróbálkozzak ezzel is.

Az vicces volt, hogy eleinte megpróbáltam mindenféle oldalakról tájékozódni, hogyan is néz ki egy forgatókönyv, az első verziót még egy klasszikus dráma formátumban írtam meg. Ezen jót mosolygott Divinyi Réka (a Filmalap akkori döntőbizottságának tagja, a Kaméleon vagy a Valami Amerika 2 írója – a szerk.) de azt is mondta, hogy ez a történet nem rossz, érdemes továbbfejleszteni, és össze is hozott Mécs Móni producerrel. A filmalapos fejlesztés meg egy elég kemény menet, rengetegszer kellett átírni a könyvet. Eleinte borzasztóan éreztem magam, öt másodperc dicséret után darabokra szedték az egész tervet. Viszont amikor lehiggadtam, beláttam, hogy sok mindenben igazuk van, ezek amúgy is javaslatok voltak, nem akartak rám erőltetni semmit.

M. Kiss Csaba a Brazilok forgatásán

Brazilok produkció

hvg.hu: Egy társrendező, Rohonyi Gábor (a Konyec rendezője – a szerk.) bevonása is a Filmalap kérése volt?

M.K.Cs.: Rajtam kívül senki sem gondolta komolyan, hogy én ezt egyedül meg tudom csinálni. A Filmalapnál akkor az volt szabály, hogy elsőfilmesnek maximum 200 milliós támogatás ítélhető, ez a film viszont többet kívánt, ezért is kellett más, másrészt a Filmalap és a produceri csapat is jobbnak látta, ha jön mellém valaki. Végül a forgatókönyv írásához is kaptam segítséget Muhi Klára és Huszár Péter személyében.

hvg.hu: Mennyire volt nehéz a kétrendezős felállás?

M.K.Cs.: A legfontosabb döntéseket azért igyekeztem én meghozni, szerettem volna a sajátomnak érezni a dolgot. Azt is megbeszéltük előre Gáborral, hogy az egónkat félre kell tenni. Nem magunkat, hanem a filmet akartuk megvalósítani. Ha pedig vitás helyzet volt köztünk, akkor megcsináltuk kétféleképpen az adott jelenetet, és a vágásnál döntöttünk arról, melyik passzol jobban a filmhez.

hvg.hu: Eleve vegyíteni akarta a profi és amatőr színészeket?

M.K.Cs.: Szerintem az nagyon ijesztően hangzott volna, hogy: magyar film cigányokról, amatőr szereplőkkel. Ez egy olyan mondat, ami után tuti nem veszel mozijegyet. Az volt a célom, mint a riportjaimmal is, hogy egy nehezebb témát próbáljak eladható formába önteni.

Asszonyi Eszter

A cigány srácokat muszáj volt amatőrökkel játszatni, hiszen nem nagyon találsz ma itthon tizenéves roma színészeket. Az eladhatóság, fogyaszthatóság miatt azonban szükségünk volt profikra is, akik nagyon jól kezelték a helyzetet. Becsületükre legyen mondva, nagyon meg akartak tanulni focizni. És ha egy színész meg akar valamit tanulni, akkor azt véghez is viszi. A focis jeleneteknél amúgy is volt profi szakemberünk, hiszen Bánfi János, korábbi válogatott játékos segített a színészeknek.

hvg.hu: A magyar filmek és sorozatok néha már-már bántóan leegyszerűsítő képet adnak a vidéki életről. Ezt ön hogy próbálta elkerülni?

M.K.Cs.: Azzal egyetértek, hogy a magyarországi vidék, az ott élő emberek ábrázolása, sok filmben pont olyan, ahogy azt a Nagykörúton belülről elképzeli az ember. Szerencsére volt azért elég tapasztalatom ahhoz, hogy egyszerre legyen szociológiailag reális és közben szórakoztató is a történet. Alapvetően egy vígjátékot szerettünk volna készíteni.

hvg.hu: Volt hangulatban, stílusban előképe a film forgatása előtt?

M.K.Cs.: Hazai filmek közül nekem az Indul a bakterház járt a fejemben, ahol a mi filmünkhöz hasonlóan egy kisfiú a főszereplő, hozzátéve, hogy a mi filmünk azért ennél mélyebb történet.

Imádom még Bertolucci filmjeit is. Benne azt szeretem, hogy a nagyon bonyolult történeteket is képes nagyon egyszerűen elmesélni. Nagyon kedvelem Kusturicát is, nyilván az ő stílusa sok nézőnek eszébe fog jutni a Brazilokról is.

hvg.hu: Térjünk át a tévére: a közmédiás kirúgása óta ugyan dolgozott hírműsorokban, de a nevével összeforrt személyesebb riportokat már nem készített. Ezt hogy élte meg?

M.K.Cs.: Hosszú ideig hetente volt sikerélményem, amikor egy-egy riport adásba került. A könyvírás meg a filmkészítés viszont jóval hosszabb folyamat, így nem tagadom, a heti jóérzés adag hiányzott azért, még ha a két életrajzi könyv (Kásás Tamásról és Czeizel Endréről – a szerk.) fogadtatása kárpótolt is.

Ráadásul még egy évvel ezelőtt is azt gondoltam, hogy a műfaj, a tévériport egyszerűen meghalt, és nincs szükség már ránk. Inkább bejátszások, és nem a személyes hangvételű anyagok kellettek. Előbbiekhez már nem kell lélek, felkészültség, azt gondoltam, ez a szakma halála. Az elmúlt időszakban viszont visszajött a hitem. Most a Hír Tv-s Célpontnál a lelkesedés, az akarat, a kíváncsiság megvan a munkatársaimban ahhoz, hogy jó műsort csináljunk, miközben ez nem személyes hangvételű műsor, hiszen egy tényfeltáró magazinról van szó.

hvg.hu: Miért nem kellettek már ezek a szubjektív riportok?

M.K.Cs.: Azt gondolom, a mai társadalom az érzelmek válságát éli. Hogyha az emberek elkezdenek beszélgetni egymással, 5 perc alatt összevesznek valami politikai témán, miközben ezek apró hülyeségek csak.

A film forgatása során is azt tapasztaltam, hogy az érzelmektől egyszerűen félnek az emberek. Hiányzik, hogy az érzelmeikről olyan nyíltan beszéljenek, mint a pártállásukról. Jelenleg hír- és médiafogyasztóként boldogságból kapunk a legkevesebbet.

Asszonyi Eszter

hvg.hu: Azt mondta, visszajött a hite, ez azt jelenti, hogy már nem látja olyan sötéten a szakma jövőjét?

M.K.Cs.: Akár néhány éven belül változhat a dolog. Most az a trend, hogy nézzél majmot a ketrecben, és röhöghess rajta. A káröröm divatosabb, mint a tiszta öröm. Holott utóbbi azért jóval egészségesebb.

hvg.hu: Mielőtt elvállalta volna a Célpontot, voltak önben kételyek, hogy szükség van-e egyáltalán az álhírek, megalapozatlan infókra alapuló riportok korában egy objektív, tényfeltáró műsorra?

M.K.Cs.: Mikor megkerestek, az érződött, és érződik még most is, hogy a tévéműsorok, az online portálok nagy része egyszerűen meg lett vásárolva, néhány kivételtől eltekintve. Árulók, talpnyalók mindig is voltak, és lesznek is. Könnyű út, ha a lelkedet nem zavarja. De van, akinek nehéz, hál’isten.

Én azt gondoltam mindig is, hogy az újságírás szakma, nem lehet külön jobb- vagy baloldali újságírókat nevelni. Azt hittem, hogy olyan, mint a bányászat, hogyha nem jól csinálod, akkor rád omlik a fal. Itt viszont sajnos nem lehet belebukni abba, ha szarul, vagy nem a szakma elvei alapján csinálod meg az anyagod, sőt, akár még főszerkesztőt is csinálnak belőled.

Nyilván naiv gondolat a teljes tárgyilagosság, ilyen nincsen, de legalább most a Hír TV-nél és a Célpontnál a törekvést látom erre. Nekem kifejezetten kérésem volt, mielőtt megegyeztünk volna, hogy jobbra és balra is egyformán lehessen ásni. Izgalmas kihívás fogyaszthatóvá tenni ezt a műfajt.

Asszonyi Eszter

hvg.hu: Az is feltűnő, hogy a korábbiaknál is nyíltabban, élesebben üzengetnek egymásnak médiaszemélyiségek, például a Friderikusz-interjú elég nagy port kavart, vagy mostanában a Sváby-Gerkens szócsata kerül sűrűn a hírekbe. Mi okozhatta ezt az érezhető többletfeszültséget?

M.K.Cs.: Egyrészt szűkül a tévés piac, kevesebb a hely, és egyre többen harcolnak a helyekért. Ezért ha másképp nem tudsz sikert elérni, akkor elkezded szidni a többieket, így odafigyelnek rád. Sokkal többre jutnánk, ha mindenki a saját hibáival törődne, és a sikert nem jelnek, hanem mellékterméknek tekintené.