Nehéz 2017-ben izgalmasabb témát elképzelni, mint a technológiai fejlődés és az emberiség jövőjének kapcsolata. Bár a hatvanas évektől a mozis mainstreambe férkőzött sci-fi már hosszú évek óta ezt vizsgálja, az internet és a közösségi média fokozhatatlannak tűnő aranykorában még időszerűbbé, és az igazat megvallva, félelmetesebbé vált a téma.

Ez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy ha egy művészeti – vagy ha nem akarunk ilyen messzire menni, szórakoztatóipari – alkotás ezzel foglalkozik, jó is lesz. Még akkor sem, ha egy Pulitzer-jelölt író (Dave Eggers) könyvét dolgozza fel a függetlenfilmes szcéna egyik legünnepeltebb rendezője (James Ponsoldt), egy kétszeres Oscar-díjas színész (Tom Hanks), generációja legnagyobb női filmsztárja (Emma Watson) és az új Star Wars-filmek hőse (John Boyega) segítségével.

John Boyega és Emma Watson

Big Bang Media

Szokássá vált mostanában minden könyörtelen jövőképet bemutató filmet, sorozatot a Black Mirrorhoz hasonlítani, és ez itt is megállja a helyét – igaz, a hasonlat ez esetben úgy szólna, hogy A kör olyan, mint egy 50 perces Black Mirror-epizód közel kétórásnyira nyújtva, de arányaiban plusz tartalmakkal fel nem töltve.

A történet alaphelyzete például máris a legnagyobb sablonokra épül: a huszonéves Mae (Emma Watson) a szüleivel él együtt, és amikor nem a haszontalan munkáját végzi vagy gyerekkori barátja, Mercer (Ellar Coltrane) közeledését hárítja el, otthon unatkozik. Hát persze, hogy gondolkodás nélkül sétál bele a csapdába: barátnője, Annie (Karen Gillan) intéz neki egy állásinterjút a hatalmas tech-cégnél, A körnél. Miután felveszik, rögtön ambivalens érzések kerítik hatalmába: imádja, hogy végre egy menő munkahelye van (még szórakozóhely is van a campuson), de közben stresszes, amiért nem a maximum pontszámot kapja a felhasználóktól az ügyfélszolgálati rendszeren.

De nincs is nagyon ideje a saját problémáival törődni, amikor a pörgős munkát olyan előadások szakítják meg, mint a céget alapító, karizmatikus Eamon Bailey (Tom Hanks) termékbemutatója/motivációs beszéde. A látszólag Steve Jobsból, Billy Grahamből és egy véletlenszerű TED-előadóból összegyúrt Bailey pont azon a vékony jégen táncol a színpadon, ami elválasztja egymástól az innovatív szoftvercéget a világuralomra törő mozgalomtól, vagy épp a léleksimogató egyházat a kárhozásra ítélt szektától.

Tom Hanks

Big Bang Media

Amikor a cég által kifejlesztett apró, hibátlan minőségű és olcsó kamerákat bemutatják, kezdenek gyűlni az érvek a teljes körű megfigyelés fontossága mellett: csökkenő bűnözés, megszűnő korrupció – egy politikus például önként vállalja élete minden pillanatának közzétételét, hogy bizonyítsa tiszta szándékait és kiálljon a demokrácia mellett. Átláthatóság, ugye.

Mae viszont már nem teljesen önszántából vállalkozik erre a sajátos Truman show-ra. Miután betegeskedő édesapja (Bill Paxton, egyik utolsó szerepében) és az egyre furcsább munkakörülmények miatt szabadulna a campusról, életveszélybe kerül, és épp a mindent látó kamerák mentik meg. Hálából elfogadja Bailey felkérését, hogy 24 órában közvetítse az életét. Persze csak miután megtanulta az orwelli jelszavakat a 21. századba ültető igazságokat:

• A titok hazugság
• A megosztás törődés
• A félrevonulás lopás

Emma Watson

Big Bang Media

Ahogy a Black Mirror vagy a Szilícium-völgy című sorozatok sikerei és a Snowden-szerű filmek bukása is jelzi, a társadalomkritika nem merülhet ki annyiban, hogy felsoroljuk a digitalizálódó világunk legnagyobb problémáit, akár egy valós személy történetén keresztül. Valami plusz mindig kell: ha humorral és szatírával nem megy, akkor egy élhető alternatíva felvázolása csak jól sülhet el. A körnek ez sem sikerül, így hiába beszél fontos dolgokról, két lenyűgöző kulcsjelenet kivételével nem ér el különösebb hatást, hiszen olyanokat próbál fenyegetően a fülünkbe suttogni, amiket már rég tudunk, és úgy túlzottan nem is érdekel – nemhiába okézzuk le a Facebook vagy a Google adatvédelmi változásait a másodperc töredéke alatt.

Tom Hanks legalább tudja, hogyan kell a katarzis felé vezetni a nézőt, és a sejtelmes prédikátor szerepéből ki is hozza a maximumot, de Emma Watsonnak A szépség és a szörnyeteg sikere után ezúttal nem sikerül ráerősíteni arra, hogy a filmsztárság mellett a legnagyobb színésznők közt is van a helye – a többieknek pedig fájdalmasan sztereotipikus karakterekkel kell megbirkózniuk.

James Ponsoldt sokkal intimebb légkörű filmjeivel (Szárazon, Az élet habzsolva jó, A turné vége) hívta fel magára a nézők figyelmét, most azonban óriási terekkel és ideákkal kellett játszadoznia, ami felemásan sikerült: a cég főhadiszállásának képernyőorgiája hatásos, félelmetesen gépies látvány, de a ma már agyonhasznált telefonfüggők klisés képén neki sem sikerült túljutnia.

A vizualitás mellett viszont sokkal nagyobb probléma, hogy tetemes játékidőt pazarol el az olyan kidolgozatlan, szappanoperai szálakra, mint az inkognitóban mászkáló társalapító (John Boyega) missziója, a gyerekkori barát kiszámíthatóan fordulatos sztorija vagy a család fontosságának gátlástalanul szentimentális hangsúlyozása.

A kör semmiképp sem ártalmas film, olyan szempontból, hogy biztos vannak, akik ennek hatására kezdenek elgondolkodni érdemben olyan fogalmakon, mint információszabadság vagy digitális lábnyom, de a műfajban annyi jobb alkotás született már.

A hideg futkos a hátunkon az emberiség közeljövőjétől

A Black Mirror 2013-ban jóformán előrevetítette a Brexitet és Trump győzelmét, mégsem ezek voltak a legdurvább jóslatai, amelyek bármikor valósággá válhatnak - hát persze hogy a britek csinálták meg a legmorbidabb humorú, orwelli jövőképeivel mégis félelmetes sorozatot. Az 1080p bemutatja az angol szatíracsászár, Charlie Brooker antológiáját, a Fekete tükröt.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!