A napokban a mozikba kerülő Vándorszínészek című filmje az 1800-as évek Magyarországát idézi fel. Az foglalkoztatta, hogyan tudnak az emberek összezárva, az életüket egymás előtt alig titkolva együtt lenni, viselkedni. „Én hiszek a hétköznapokkal küzdő, csodát teremtő ripacsokban. Általában úgy dolgozom, hogy eszembe jut egy világ, s ha e „megfoganásból” kikerekedik egy történet, abból filmet forgatok.”

Pár éve kijelentette: ha a máról forgatna, akkor másfél órán át kérdőjelek villognának a vásznon. Mint mondja az azért van, mert csak áttételeken keresztül tud a jelennel foglalkozni. „Amikor még jól ismertem a hatalom természetrajzát, mertem „mai” filmet csinálni. Most értetlenül szemlélem, és valóban túl sok a kérdőjel. Gyakran nem érzem jól magam abban, ami körülvesz. Nem szeretek se hűbérúr lenni, se hűbéres.”

Hogy miért nem készített sokáig filmet, arról azt mondja a rendező, hogy a rendszerváltás után az egész ország próbált belehelyezkedni a vadonatújba. „Azt mondták, itt a szabadság. De kiderült: a szabadság kicsit bonyolultabb, mint hogy itt lenne.”

A teljes Portrét az e heti HVG-ben olvashatják.

HVG