Nagy várakozással kezdtünk neki az HBO és a brit Sky médiacsoport közös produkciójának, az ötrészes Csernobil című sorozatnak. Az 1986. április 26-án hajnalban történt atomerőmű-balesetről nem igazán készült még fikciós, nagy volumenű filmes alkotás (nekünk az elég gyengére sikerült Ideglelés Csernobilban tinihorror jut egyedül az eszünkbe), szóval éppen itt volt az ideje, hogy több mint 30 évvel a katasztrófa bekövetkezte után végre egy komolyan vehető filmes gárda nekiálljon feldolgozni az eseményeket, a csernobili tragédia gyakorlati és szimbolikus jelentőségét.

A komolyan vehető alatt itt egyrészt a mostanában már garanciát jelentő HBO-t értjük, illetve magukat az alkotókat. Kissé meglepő módon a forgatókönyvet az eddig túlnyomórészt a B kategóriás vígjátékokra szakosodott Craig Mazin írta (a Másnaposok 2. és 3., illetve két Horrorra akadva-film köthetők a nevéhez), a rendező pedig a svéd Johan Renck, aki korábban a Breaking Baden és a Walking Deaden edződött, valamint David Bowie utolsó számaihoz ő rendezett videoklipeket.

IMDb / Csernobil

Ez a két, teljesen különböző irányból érkező ember alkotói párosa viszont látványát és hatásosságát is tekintve egy elég ütős, bár messze nem tökéletes sorozatot csinált a csernobili tragédiából. Legelőször is be kell, hogy valljuk: a sorozat furcsamódon egyik legnagyobb pozitívuma az, hogy annyira nyomasztó és idegborzoló lett, hogy ha egymás után ledarál az ember három részt belőle, majd kimegy az utcára, garantáltan gyanúsan izzó ragyogásnak fogja érzékelni a napfényt, és úgy eleve egész nap úrrá lesz rajta valami meghatározhatatlan veszélytől való szorongás.

A látvány is 5-ből 5 pontot érdemel. Valahol a politikai krimi, a katasztrófafilm és a horror metszéspontjában mozgó sorozat kihasználja azt a misztériumot, amely Csernobilt, a láthatatlan fertőzéssel gyilkoló teret, és a benne történt, a nyilvánosság elől elhallgatott szörnyűségeket övezi. A naturalista képein a felismerhetetlenségig deformálódott arcú, sugárbeteg tűzoltókat, haldokló és felhólyagosodott, gennyes bőrű erőművi dolgozókat látunk, de vizuálisan a legnagyobb mutatvány talán az, hogy végre belenézhetünk a rettegett lyukba, oda, ahonnan a halál jön: a felrobbant reaktor fekete gyomrába.

Itt gyorsan meg is ragadnánk az alkalmat, hogy elmondjuk, mi az a két dolog, amivel nem igazán tudtunk a sorozatot nézve kibékülni. Az egyik, hogy hiába füstöl úgy az erőmű, ahogy mi azt elképzeljük, hiába tökéletes a semmiből felhúzott panelváros, Pripjaty díszlete, és hiába autentikusak az arcok, a dokumentarista igényű Csernobilban őszintén zavaró, hogy angolul elvtársoznak benne a szereplők. Általában ettől a szépséghibától könnyen el lehet vonatkoztatni, meg hát persze, nincs mit csinálni, ha egyszer nem az oroszoknak jutott eszébe a sorozat, de ettől még a szovjet történelembe, környezetbe és politikába ennyire mélyen beágyazott sztorinál eléggé tájidegen az angol. Hozzá kell szoknia a fülünknek.

A másik gond, hogy a katasztrófasorozat az első három részben gyakorlatilag nem nagyon tesz mást, mint felmondja a leckét Csernobilból. A mondatok tankönyvszagúak, és bár érezhető, hogy Mazin nagyon felkészült, de a sok információ a párbeszédek kárára megy. A gondolatok időnként ismétlődnek – a szánkba rágják például, hogy a csernobili grafittűz „nem olyan tűz”, amit vízzel el lehet oltani –, a dialógusok didaktikussá válnak. Pedig valószínűleg a sorozat akkor is működne, ha nem hallanánk kiselőadást az urán 235-ös izotópjáról.

A papírízű mondatok és a történelmi hűségre való görcsös törekvés eléggé behatárolja a karakterek mozgásterét is, amitől azok a sorozat elején kissé kétdimenziós figuráknak tűnnek. Szerencsére a harmadik rész környékén egyre több jelet látni arra, hogy a készítők nemcsak arcot adtak a valaha élt, történelmi szereplőknek, de a saját fantáziájukat megdolgoztatva tovább is gondolták a karakterek lehetséges mozgásterét. Nagyon eltalálták például a tökös tulai bányászok vezetőjének figuráját, aki magasról tesz minden protokolláris szabályra, és pofátlan módon vállon meri veregetni, szenes kezével össze meri tapicskolni a hozzá kirendelt öltönyös minisztert.

IMDb / Csernobil

Ha a felszínességi problémákon felül emelkedünk, akkor pedig át tudjuk engedni magunkat a pörgő eseményeknek. A készítők nagyon jól ráéreztek arra, hogy az atomerőmű-baleset olyan tragédia volt, amikor tényleg minden másodperc számított. Amikor az időhúzás súlyos következményekkel járt, ugyanakkor mindössze órákon vagy napokon múlt, hogy nem vált fél Európa nukleáris sivataggá.

A Csernobil a 4-es blokk robbanásának első pillanatától kezdve veszi végig a történteket, és kísérletet tesz rá, hogy az elején percről percre, majd óráról órára, végül napi bontásban rekonstruálja a robbanást, annak következményeit és a következmények félresiklott menedzselését is.

A nagy szereplőgárdával dolgozó sorozat olyan, mint egy tabló, felvonultat minden meghatározó figurát. A pánikoló erőművi dolgozókat, a később a tragédiáért felelősségre vont főmérnök-helyettest, aki nem akarta vagy nem tudta felfogni a helyzet súlyosságát. Filmidőt kapnak a hősi halált halt tűzoltók, a védőfelszerelés nélkül dolgozó ápolók, az összeomlott és olvadó reaktor alatt alagutat ásó bányászok, de legfőképpen a tudósok és a politikusok.

IMDb / Csernobil

Craig Mazin a tragédiáról nem mond el semmi újat – annak minden megmutatott, elhangzó részletét meg lehet találni korábbi cikkekben, könyvekben –, viszont mégis megpróbálja összerakni a puzzle-t; hogy mikor milyen döntéseken múlt, hogy nem volt szakszerű a mentés, és a robbanás után nem kezdték el azonnal evakuálni a környéket. Bemutatja, hogy kik hallgattak akkor, amikor nem kellett volna, hogy a késlekedés, a tájékozatlanság és a szándékosan visszatartott információk hármas kombinációja közvetetten több ezer ember halálát okozták.

A főszereplő a később öngyilkosságot elkövető Valerij Legaszov akadémikus (Jared Harris), akit annak idején a csernobili baleset kivizsgálásával bíztak meg, és aki rámutatott az erőmű konstrukciós hibáira, de az emberi mulasztásokra is. Legaszov nyomoz az igazság után, ki akarja deríteni, hogy mi történt pontosan április 26-án hajnalban. Maga mellé tudja állítani az észérvekre eleinte nem igazán hallgató politikust, Borisz Scserbina mentési munkálatokért felelős kormánybiztost (Stellan Skarsgård), és az ő oldalán harcol Ulana Khomjuk (Emily Watson) fizikus is azért, hogy a pártvezetés, de legfőképp Gorbacsov komolyan vegyék a balesetet.

Ulana Khumjuk egyébként kitalált karakter, Mazin szándéka szerint ő szimbolizálja azokat a tudós nőket, akiknek a számottevő munkája láthatatlan volt a Szovjetunió patriarchális társadalmában.

IMDb / Csernobil

A csernobili katasztrófa megmutatta a világ szemében a diktatúra gyengeségeit, felszínre hozta a túlzott kommunista bürokrácia és protokoll értelmetlenségét, és nem utolsó sorban a tekintélyelvű berendezkedés által kitermelt naivitást, félrenézést és a cselekvésképtelenséget.

A sorozat legnagyobb erénye, hogy ezt, a katasztrófa eszkalálódását elősegítő rendszert domborítja ki. Főhőseinek pedig azokat a kutatókat teszi meg, akiknek az észérveire nem, vagy csak késve hallgatott a politika, és akiknek szembe kellett szegülniük a pártvezetéssel ahhoz, hogy egy minden társadalmi szabályt szükségszerűen felülíró katasztrófánál ne csak a politikai érdekek domináljanak.