Híres ember (sőt, emberek) gyereke. Ez általában szívás a popkultúrában. Ami a könnyűzenét illeti, néhány kivételtől eltekintve egész biztos, hogy az. John Lennon és Sean, meg Julian Lennon (Sean esetében Yoko Ono is), George és Dhani Harrison, Bob Dylan és a fia, Jacob, Leonard Cohen és Adam Cohen. Legendák és a gyerekeik, akik valójában tök tehetségesek, vitték is valamire, de csak valamire, sosem tudtak kibújni a legendás szülő árnyékából.

Charlotte Gainsbourg kivételt képez ez alól – pedig az ő esetében nem is egyetlen híres felmerőről van szó, hanem mindjárt kettőről. Serge Gainsbourg és a mama, Jane Birkin együtt súlyos batyu lehet vagy lehetne a hamarosan a negyvennyolcadikat betöltő művész vállán. Talán az van, ez persze csak konyhai okoskodás, hogy ő éppenséggel a film világa felől jön, ahol láthatóan jobban működik a szülő és gyerek (vö. apák és fiúk) metódus, mármint hogy híres ősök gyermekei is tudnak saját jogukon komoly pályát befutni.

Nagy Attila // Müpa

Azon túl, hogy már apja zenészpályafutásába is becsatlakozott az 1985-ös, botrányos Lemon Incest című dallal – ami aztán egy évvel később Charlotte első nagylemezére, a Charlotte For Everre is felkerült –, első saját jogú, nagy művészi sikerét az 1993-as A cementkert című filmmel aratta, melyet nem mellesleg nagybátyja, Andrew Birkin rendezett.

Zenei pályafutása akkor indult újra, amikor színészként már nagy sikereket aratott. 2006-ban jött ki 5:55 című nagylemeze, melyre csupa menő arc, Jarvis Cocker, Neil Hannon és az Air tagjai írtak dalokat, a producere pedig a Radiohead-lemezekről ismerős Nigel Godrich volt. Három évvel később Beck írt neki számokat IRM című albumára, és vele készült a 2011-es Stage Whisper című dupla lemez is. Két évvel ezelőtti albuma, a Rest – melyet apja és féltestvére, Katy Barry halála inspirált – ugyancsak sztárparádé Paul McCartney-val, a daft punkos Guy-Manuel de Homem-Christóval, a vonóshangszerelő Owen Pallettel, az új-zélandi indie-kisherceggel, Connan Mockasinnel és Brian Burtonnel, az Danger Mouse-zal.

Nagy Attila // Müpa

A Müpába főleg az utolsó kettőről, meg a tavaly megjelent, három új dalt tartalmazó Take 2 című EP-ről válogatott. Ezeknek az elektropopos világához – melyről egyszerre juthat eszünkbe többek közt Kate Bush, a Blondie és nyilvánvaló okokból a francia elektronikus zene elmúlt évtizedei, a Házibuli filmzenéje és az a világ, amit vulgárisan azzal szoktak elintézni, hogy ilyen francia filmes hangulat, miközben Charlotte-ról bizonyos pontokon a Görbe Nóra-féle Linda és Patti Smith is bevillant – jól passzoltak az iPhone-formájú, neonok szegélyezte világító izék, viszont annál kevésbé passzolt az, hogy egy ilyen koncerten nem tudunk felállni és táncolni. Pedig hát Charlotte zenéje hűvösen zakatoló, okos tánczene, nagyon is az.

Ami azt illeti, az énekesnő színpadi perszónája sem különösebben túlfűtött. Nem is nagyon lógott ki egyenfehér pólóban játszó zenekarából – sőt, a mikrofonjával föl-alá mászkáló vokalistája, az egyetlen nem fehér pólós fickó, akit láthatóan nagyon feldobott az este, vicces módon majdnem el is lopta a show-t. De persze nem lopta. Itt mindenki Charlotte Gainsbourgre volt kíváncsi, aki elképesztően visszafogott, mindenféle allűröktől mentes, visszahúzódó, hagyja, hogy a dalok beszéljenek helyette.

Azok pedig beszélnek is. S hogy bezárjuk a kört, a koncert azzal a dallal fejeződött be, amellyel a francia művész zenészpályafutása elkezdődött, a már említett Lemon Incesttel, amit Charlotte ezen az estén ugyanúgy nem tudott elénekelni, mint annak idején.