Miért nem lehetnek a nők olyanok, mint a férfiak?

Miért nem lehetnek a nők olyanok, mint a férfiak?

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Vándor Éva
Tetszett a cikk?

A válasz egyszerű: azért, mert nők. Mégis egy olyan világban kell élniük, amelyet a férfiak igényei és szükségletei alapján terveztek – állítja Caroline Criado Perez, aki beleásta magát az adatokba, és rájött, hogy a nők nagyon sok területen egyszerűen láthatatlanok.

A nőnap értelmét, létjogosultságát nem könnyű megfogni, ha egy szál virágra vagy egy doboz bonbonra szűkítjük le a jelentőségét. Ha viszont abból az állításból indulunk ki, hogy a nők még ma is láthatatlanok – ahogy Caroline Criado Perez állítja a Láthatatlan nők című, számokkal és statisztikákkal alaposan alátámasztott művében – akkor máris világossá válik, hogy a bonbon nem elég.

©

A diszkrimináció, az erőszak és a fizetés nélküli munka akkor is része a nők mindennapjainak, ha sokan úgy gondolják, hogy a férfiak és a nők ma már egyenlő jogokat élveznek (Nagy-Britanniában például a férfiak kétharmada hiszi ezt egy, a könyvben idézett felmérés szerint.)

Caroline Criado Perez újságíró és aktivista. A nevéhez fűződik a kampány, amely Nagy-Britanniában elérte, hogy Jane Austen képe felkerüljön a brit bankjegyekre – néhány férfi olyan dühös lett, amiért nő került a tízfontosra, hogy nemi erőszakkal, csonkítással és gyilkossággal fenyegették meg.

A könyvében a nők láthatatlanságának az okait, és a meglehetősen súlyos következményeit vizsgálja.

Ember = férfi

A nők nagy része természetesen tisztában van azzal (és sokszor semmi sokkolót nem lát benne), hogy ugyanabban a munkakörben kevesebb fizetést kap, mint a férfi kollégái, hogy sokkal több ingyenmunkát végez otthon, mint a család férfi tagjai, hogy a nyilvános mosdóknál hosszabban kell sorban állnia, és hogy a statisztikák szerint nagyobb esélye van arra is, hogy párkapcsolati erőszak áldozata legyen. Mindezt számokban visszalátni azonban elég sokkoló, dühítő és kijózanító. Criado Perez könyvét tehát nehéz erős érzelmek nélkül olvasni, ő viszont higgadtan ragaszkodik az adatokhoz.

A szerző nem kíméli meg az olvasót a számoktól, de épp ezek támasztják alá a sejtéseket vagy érzéseket, hogy ez a világ nem a nőké.

Az észrevétlenség persze adatok nélkül is nagyon sok nő hétköznapi létezésébe beépül – mintha csak egy kisebbséghez tartoznának. Csakhogy a nők nem kisebbség, hanem az emberiség fele, mégis egy olyan világban kell élniük, amelyet a férfiak igényei alapján építettek ki. Ennek a helyzetnek az értelmezése pedig még ma is nagyon sokszor abból áll, hogy a nővel van valami gond, és nem a tervezéssel. Hogy őt kell megjavítani.

A My Fair Lady főhősének, Henry Higginsnek a gondolkodásmódja még mindig jellemző. Higgins volt az, aki teljesen zavarba jött, amikor a lekezelő kritizálását hónapokon keresztül tűrő védence/áldozata, Eliza Doolittle végre visszavágott. Ő pedig csak annyit tudott mondani: „Miért nem lehetnek a nők olyanok, mint a férfiak?”.

Részlet a My Fair Lady című filmből
©

Caroline Criado Perez szerint ez a fajta reakció nem túl meglepő egy olyan világban, „ahol a férfiak sajátosságai egyetemesnek, a nőké pedig atipikusnak számítanak”. Vagyis ahol a nő csupán a férfi prototípustól való eltérés. A szerző ráébreszt arra, hogy évezredek óta meghatározza a gondolkodásunkat, hogy a férfiak létezését vesszük magától értetődőnek, és amikor azt mondjuk, ember, tulajdonképpen úgy értjük férfi.

Boldogulni egy idegen világban

Ennek pedig messzemenő következményei vannak. Vannak köztük olyan bosszantó apróságok, mint például az, hogy a telefonokat általában túl nagyra tervezik ahhoz, hogy beférjenek egy átlagos női kézbe. De vannak köztük halálosak is: például, ha olyan, férfiakra tervezett védőruhák állnak csak rendelkezésre, amelyek nem védik a nőket, vagy amikor az orvostudomány olyan módszerekkel gyógyít, amelyek kidolgozásánál nem vették figyelembe, vagy nem tanulmányozták a női szervezetet – így diagnosztizálják félre gyakran a nők infarktusát, mert nem olyan tüneteket produkálnak, mint a férfiak.

Ami a magyarázatot, legalábbis egy részét illeti: az emberiség írott történelmében eleve kevés tér maradt a nők szerepének, legyen szó akár kulturális, akár társadalmi, akár biológiai fejlődésről. (Ha 2020-ben beleolvasunk a Nemzeti alaptantervbe, szinte alig találunk nőket, vagyis a gyerekek továbbra is úgy nőnek fel, hogy a történelmet, az irodalmat, a művészeteket, a tudományt a férfiak felségterületének tekintik majd.) Ehhez jön hozzá az a nem elhanyagolható tény, hogy a mindannyiunkat érintő döntéseket nagyon sokszor kizárólag fehér, ép testű férfiak határozzák meg.

A női perspektíva hiánya pedig akaratlanul is férfiaknak kedvező torzításokhoz vezet. Criado Perez ezeket a torzításokat az úgynevezett nemi adatszakadék számlájára írja – amikor a politikai, közéleti, infrastrukturális, egészségügyi döntéseknél nem veszik figyelembe, vagy nem látják meg a nőket.

A férfiak, írja a szerző, rendre elfelejtenek számításba venni olyan nőket érintő kérdéseket, mint a női test, a nők láthatatlan munkája és a nőkkel szembeni férfierőszak. Hogy miért feledkeznek meg róluk? Mert nincs női testük. Csakhogy ezek az ügyek hatással vannak a nők mindennapi tapasztalataira a tömegközlekedéstől kezdve a munkahelyeken és az orvosi beavatkozásokon át a politikáig. A nők tehát úgy érezhetik, hogy egy számukra idegen, az ő igényeiket és szükségleteiket figyelmen kívül hagyó világban kell élniük és boldogulniuk.

Criado Perez a könyvében több olyan területet is végigvesz, ahol a nők láthatatlansága az apró kellemetlenségtől a tragikus végkifejletig járó következményekkel jár. Kezdve onnan, hogy a babakocsival közlekedő nők milyen akadályversenynek vannak kitéve a városokban, addig, hogy a „meritokrácia alattomos mítosza” hogyan zárja el az utat a tehetséges nők elől (Amikor a „zsenialitás” szó szerepel egy munkakör szakmai elvárásai között, az valójában „péniszt” jelent – írja), vagy hogy hiába bizonyítja rengeteg adat, hogy a nőknek átlagosan kisebb kezük van, mint a férfiaknak, mégis az átlagos férfikézre tervezzük a különböző eszközöket, mintha a férfiakra tervezett „univerzális” termékek valóban „univerzális” termékek lennének. És ezekből azt szűrjük le, hogy a nőkkel van a probléma, és nem a férfiaknak kedvező tervezési megoldásokkal.

A nők láthatatlanságának a legijesztőbb következményeit az orvostudományban találjuk, olyan szakemberekkel, akik, mint a szerző írja, „egy olyan egészségügyi rendszer termékei, amely minden szinten szisztematikusan diszkriminálja a nőket, krónikusan félreértve, félrekezelve és félrediagnosztizálva őket”. Criado Perez megemlíti, hogy az egészségügyi oktatás éveken keresztül a férfi „normára” fókuszált, ami pedig kívül esett ezen, azt egyszerűen „atipikusnak”, sőt „abnormálisnak” bélyegezték.

Amikor mégis említést tesznek a nőkről, úgy beszélnek róluk, mintha a standard ember variációi lennének. A hallgatók tanulnak pszichológiát és női pszichológiát. Anatómiát és női anatómiát. Mert a „férfitest (…) maga az anatómia”.

Csakhogy az elmúlt húsz évben egyértelműen bebizonyosodott, hogy a nők nem csak kisebb méretű férfiak: a nők és a férfiak teste sejtszinten is különbözik. Az orvoslás évezredeken keresztül arra a feltételezésre épült, hogy a férfiak teste az egész emberiséget képviselheti. Ennek az adatszakadéknak pedig súlyos következményei vannak, konkrétan a nők életébe kerül.

Criado Perez azt mondja, a férfiközpontú világot annyira természetesnek vesszük, hogy fel sem tűnik, hogy férfiközpontú. A nőknek sem. Amire persze van magyarázat, de ami mégsem jelenti azt, hogy ennek így kellene lennie, azt meg végképp nem, hogy így kellene maradnia.

Hozzászólások