1989. szeptember 19-én fekete Trabanttal érkezett Magyarországra kisfiával egy keletnémet pár. Eldöntötték, hogy soha nem térnek vissza a kommunista Német Demokratikus Köztársaságba. A férfi, Kurt-Werner Schulz lett néhány nap múlva az Európa nyugati és keleti felét elválasztó Vasfüggöny utolsó áldozata.

Amikor a Trabant átlépte a határt, épp Sopron mellett rendezték a Páneurópai Pikniket, amely eredetileg csak egy jelképes esemény lett volna a Vasfüggöny két oldalán élők számára, ahonnan a résztvevők a kerítés egy-egy darabját vihették volna haza. A tömegben azonban feltűnt az országban már hetek, hónapok óta táborozó keletnémetek egy több százfős csoportja is, amelynek a tagjai – kihasználva a Piknik adta lehetőséget – végül áttörték a kerítést, majd átjutottak Ausztriába.

Hogy nem lett belőle tragédia, az egy bizonyos Bella Árpád határőr alezredes személyes döntésén múlott. Csupán három nappal a Piknik előtt került az adott állomáshelyre maroknyi csapatával, azzal a feladattal, hogy védjék az ország határait. Amikor váratlanul több száz német (fiatal párok, gyerekes családok) állt az alezredes előtt, neki meg kellett volna állítani őket, ő viszont a feszült helyzetben, konkrét felsőbb parancs híján mégis úgy döntött, hogy

átengedi a menekülteket.

Schulzék lecsúsztak erről a lehetőségről, hiszen csak aznap érkeztek Magyarországra, de a következő napokban háromszor is próbáltak átjutni a zöld határon – sikertelenül. Az utolsó alkalommal, a sötétben, dulakodás közben önvédelemből a fiatalembert lelőtte egy határőr. Feleségét a diplomáciai bonyodalmak elkerülése miatt az állami szervek juttatták gyorsan nyugatra.

A soproni helyzethez hasonló jelenet zajlott le nem sokkal később a Berlini Fal egyik átkelőjénél is, ahol novemberben több ezer kelet-berlini állt szemben egy ottani határőr alezredessel. Neki szintén döntenie kellett, hogy megpróbálja valahogy megállítani a tömeget vagy átengedi azt. A hatalom, és e pillanatban a katonatársai által is magára hagyott Harald Jäger végül – hasonlóan a magyar alezredes kollégájához – úgy döntött, átengedi a tömeget.

Ez a három emberi dráma áll Szalay Péter Nincs parancs! című dokumentumfilmjének fókuszában, miközben bemutatja az 1989-es történelmi események politikai előzményeit, a főbb nagypolitikai szereplőket is. A film rámutat a korabeli meglehetősen kaotikus, néhol egészen abszurd magyar és keletnémet viszonyokra (például, hogy a határon vissza kellett építeni a kerítés egy darabját, mert túl gyorsan bontották azt, és így Horn Gyulának és osztrák külügyminiszter kollégájának, Alois Mocknak nem lett volna mit átvágnia a június 27-i sajtóeseményen), de az igazi erőssége az, hogy megszólítja a szereplőket: mind a két alezredes elmeséli – kísértetiesen hasonló – drámai történetét, illetve Schulz özvegye a végzetes éjszakához vezető utat.

A film másfél évtizedig készült – mondta lapunknak a rendező. A 2000-es évek elejére tehető, amikor Szalay elkezdett Schulz sztorijával foglalkozni: „Nagyon megragadott az a már-már mesebeli, szimbólumokkal teli történet, hogy a fiatal pár egy ajtót vonszoló fekete Trabanttal próbált Magyarországon keresztül nyugatra szökni.” Schulz özvegye akkoriban azt nyilatkozta, hogy ő nagyon szereti Magyarországot, tele van személyes jó emlékekkel, de ezeket beárnyékolja az őket ért tragédia, ezért nem szívesen beszélne a tapasztalatairól. Szalay ennek ellenére kitartóan ostromolta a nőt, akivel végül Aachenben sikerült is egy rövid interjút készítenie. Megnyílt neki, később eljött Magyarországra is, sőt a történetet kisgyerekként átélő fiát is sikerült szóra bírnia a rendezőnek. Ezekből állt össze akkor egy 32 perces dokumentumfilm, amelyet Határeset címmel mutattak be 2006-ban.

Szalayt – mint mondja – nem hagyta nyugodni a történet, szerette volna tágasabb kitekintéssel is felvázolni a határnyitást, azt a négy-öt hónapig tartó izgalmas eseménysort, amely végül az európai falak leomlásához vezetett. Természetesen a háttérben nagy erők munkálkodtak a határnyitás előkészítésén (a filmben is feltűnik Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár, Ronald Reagan elnök, Helmut Kohl kancellár, sőt, olyan később meghatározó politikusok, mint Angela Merkel, magyar részről pedig Németh Miklós, Horn Gyula, Pozsgay Imre), de érdekes elgondolkodni azon, hogy

mi minden múlhat egy kisember döntésein.

„A film leginkább az alezredesek pillanatnyi döntésének kétséges kimeneteléről szól, érdemes elmerengeni, mi lett volna, ha máshogy döntenek a határokon. Én nem állítok ezzel kapcsolatban semmit, a nézőre bízom az állásfoglalást” – mondja Szalay. Szerinte mindez akár példával is szolgálhat az eseményeket csak a történelemkönyvekből ismerő korosztályoknak arról, hogy az életbevágó döntéseket nem mindig a felsőbb körök hozzák, azok jó esetben morális alapon történnek.

A hétköznapok gyakorlatában a közvetlenül a frontvonalban tevékenykedő ember választásán, emberi minőségén állhat, és bukhat élet vagy halál, haza és haladás.

Cakó Ferenc egyik animációja

Az biztos, hogy nem volt egyszerű a döntés sem a Sopron melletti, sem a berlini parancsnoknak. „Aki a határt őrzi, annak az a dolga, hogy minden eszközzel megállítsa a tiltott határátlépőket. Másrészt a filmben Székely tábornok, hadseregparancsnok kifejti, hogy ha a határőrt attrocitás éri, annak módjában áll védekezni” – magyarázza.

Talán a legmegrázóbb jelenetek azok, amikor Schulz özvegye meséli el-elcsukló hangon a történetüket, és végül sírva fejtegeti, hogy megbocsát a férje halála miatt. A katona egyébként szintén megszólal a filmben, elmeséli annak a végzetes éjszakának a történetét, feloldozást kér és kap.

„Én azt gondolom, hogy az az egykori kiskatona, aki szemünk láttára omlik össze a filmben, szintén áldozat.

Ugyanolyan áldozata annak a rendszernek, mint sokan mások. Egy abszurd helyzetben sült el a fegyver, máshogy is történhetett volna

– mondja Szalay, aki szerint az is elképzelhető, hogy ez a tragédia felgyorsította a határnyitásról szóló döntést. „Akkor már 50 ezres német tömeg kempingezett az országban, várva a pillanatot, amikor megnyitják a határokat. Jött a szeptember, az ősz, lépnie kellett a magyar kormánynak. Szerintem, Kurt halála az egyik mozgatórugója volt a gyors döntésnek. A titkos tárgyalások felgyorsultak Helmut Kohl és Németh Miklós között és megegyeztek. Horn Gyula bejelentése szerint szeptember 10-én éjféltől átengedték a tömeget. Innentől már történelem.”

A dokumentumfilm nemcsak a szereplők visszaemlékezésére épít, időnként színészekkel eljátszott jelenetek és Cakó Ferenc látványos homokanimációi is segítik értelmezni a történéseket. „Az abszurditást és a nagy érzelmeket próbáltuk a homokanimációkkal megmutatni” – mondja erről Szalay. És persze rengeteg korabeli híradórészletet, egyéb filmfelvételt, graffitiket, valamint Orosz István emblematikus plakátjait is láthatjuk az eseményekről. Mint mondja, a filmnek ez a fajta „történelmi ismeretterjesztő” funkciója főkép a fiatalok kedvéért dominál, akiknek ez az egész már történelem.

„A magyar és német események skiccszerű felvázolása azért is fontos, mert a filmmel Németország felé is támadunk. Nagy reményeink vannak ezzel kapcsolatban, olyan visszajelzéseket kaptunk eddig, hogy végre itt egy film, amely ennyire emberi oldalról közelít egy történelmi eseményt, és ennyire kiegyensúlyozott. Én azért tarottam ki szívósan a film mellett, mert ez egy nagyon emberi és egy nagy európai történet egyben, mely Magyarországról eredeztethető.” 

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: