Bérczes László ráérősen és kíváncsian órákat, napokat, éveket át tud beszélgetni alanyaival. Ráadásul mindezt képes úgy leírni, hogy az olvasó azt érzi, szinte ő is résztvevője ezeknek a véget nem érő diskurzusoknak. Miközben nagyon sok mindent megtud a könyvek alanyairól és a szerzőről, önmaga is állandó kommunikációban van a beszélgetőtársakkal, ő is elgondolkodik, elnevetgél, eldühöng velük. Korábban Cseh Tamással, Törőcsik Marival tehettük ezt meg, most Mucsi Zoltánnal jelent meg ilyen beszélgetőkönyv.

Ő pedig – bár többször hangsúlyozza, hogy nem tartja magát elég érdekesnek egy ilyen kötethez – sztorizik, poénkodik, filozofál a pályájáról, családjáról, de leginkább imádott szakmájáról, a színházról. Végig derűs olvasmány a kötet, de ne várjunk ezúttal amolyan „kapás” poénokat, harsány nevettetést. A kötetben inkább önironikus gondolatok, filozofálgatások sorakoznak, és Mucsiban egy a szakmája iránt rendkívül alázatos embert ismerünk meg.

Persze, mint minden jó beszélgetés, időnként csapong, és mintegy meglepetésszerűen berobbannak látszólag a témához nem illő fordulatok. Egyik pillanatban még arra emlékszik vissza, hogy hogyan ötleteltek egy bárban a társaival a máig is sikert sikerre halmozó, speciális, szabad, rugalmas pici független társulatként működő Nézőművészeti Kft. megalakításán, a másik pillanatban arra, hogy épp ekkor telefonált a húga, hogy meghalt az édesanyja. Vagy mesél a meghitt családi körben töltött karácsonyról, de hozzáteszi azt a mindannyiunk által ismert helyzetet, amikor a faállítás során az ember átmegy „karácsonyfa-szerelőbe”, amikor kicsúszik a száján egy-két „cica rúgja meg, kakas csípje meg”-típusú szösszenet, és amikor „nem igazán a karácsonyi hangulathoz méltón kerül bele a mondatokba olykor Isten neve is”.

Ekkor természetesen mindenkinek beugrik Kapa híres villanyszerelős jelenete, amelyben Kapa szerepében Mucsi – Bérczes szavaival – költői szintre emeli a burjánzó trágárságot, és amelynek hátteréről is megtudunk ezt-azt. A jelenet a krétakörös FEKETEország produkciónak a része volt, amely úgy készült, hogy elvonultak valamilyen világvégi helyszínre, ott mindenféle feladatokat kaptak a színészek, ők improvizáltak valamit, amit aztán egy ponton bemutattak a többieknek. Ilyen etűdökből állította aztán össze a rendező, Schilling Árpád a FEKETEországot, ami az improvizációs gyakorlatok után kapott egy keretet, és onnantól már szinte semmi rögtönzésnek nem volt helye.

A villanyszerelős jelenetről azt meséli Mucsi, hogy három dologban egyeztek meg előzetesen: iszogatnak, nem értenek a villanyszereléshez, de folyamatosan csesztetik azokat, akik előzőleg ilyen ótvar munkát gányoltak oda, és hogy egy hasznos mozdulatot nem tesznek, csak folyamatosan rombolnak. „Ez a brigád eltúlzott sűrítménye mindannak, amit a világnak ezen a táján a ’szakiktól’ megtapasztalhattunk. Ezáltal el is emelkedik a valóságtól a jelenet: ez már nem káromkodás, hanem valami őrülten abszurd szövegfolyam” – magyarázza a főszereplő Bérczesnek.

Miközben a kötetben szó van arról, hogy nőtt fel Mucsi az abonyi munkáscsaládban, onnan miért akart kiszakadni, és ebből hogy következik egy budapesti szakmunkásképző (amiről gyorsan kiderült, hogy sok köze nincs hozzá a fiatal diáknak, de azért elvégezte), majd hogy került vissza vasutasnak, postásnak a szülőhelyére, később Szolnokra, ahol már „megette a színház”.

Először egy amatőr együttesben, majd a Szigligeti Színházban dolgozott – utóbbiban 15 évet. Itt tanulta meg a szakmát (a Színművészetire háromszor felvételizett sikertelenül, aztán hagyta a csudába), és elöl járt a színház büféjében rendezett tivornyákban is. Mesél – sokszor önmarcangolva – arról, hogy nem egyszer egy pillanat alatt döntött az életét, pályáját meghatározó ügyekben. Például, hogy miért hagyta ott Szolnokot, hogy kezdett bele új dolgokba, többek között miért vett részt a Bárka Színház alapításában, azt miért hagyta ott a Krétakörért, majd miért ment vissza a Bárkába stb.

Ezekből a történetekből egy önmagát állandóan vizsgáló, sokszor kishitűen önmagát nem elég jónak gondoló ember képe tárul fel előttünk, aki szenvedélyesen szereti a színházat, amiben önmagát is megtalálhatja. És ha időnként nem is tudja, csak érzi, hogy e téren valami nincs rendben, akkor képes gyorsan onnan kilépni, akár az ismeretlenbe is.

A színházban benne van a bukás és a „nagy pillanat”, a már-már transzcendens élmény lehetősége is. Előbbiről azt mondja: „Megtörténik, nem is egyszer, hogy mindenki belead apait-anyait, és mégsem sikerül. De hidd el, még nem ült le egyetlen rendező, egyetlen színészcsapat sem azzal a szándékkel, hogy ’na gyerekek kapjuk össze magunkat, hogy összehozzunk valami penetráns szart!” Kifejezetten megejtő őszinteséggel beszél Mucsi a szakmai bukásairól több helyen.

A másik végletről például a Bárka Színházban 2008-ban bemutatott Tengeren című előadás kapcsán beszél Mucsi, amiben ő egy vak alkoholistát alakított. Ebben van egy monológ, amiben a húslégyben is isteni kinyilatkoztatást fedez fel a karaktere. Kérdezőjének, és persze nekünk, a harmadik beszélgetőtársnak ezt tovább fűzi: „A húslégyben meglátni Istent. Hogy az a gusztustalan rovar is a végtelen teljesség része. Ahogy magam is az vagyok. Ezt élem meg, amikor állok a tengerparton, lehunyom a szemem, hallgatom a hullámok monoton zenéjét, része vagyok a végtelennek. Ugyanez történik velem az Őrségben, amikor üldögélek a verandán, bámulom a fákat, a felhőket, az asztalon a morzsával birkózó hangyát, és csak vagyok. Nem gondolok semmire, csend van, nyugalom, betagozódok a tökéletes rendbe.”

Ilyen áldott pillanatok – folytatja – megtörténhetnek egy jó próbán, egy jó előadáson is, amikor aktív működtetője lehet annak, ami születik. „Ritka kincs, de olykor megadatik. Amikor ebben a kontroll alatt tartott színházi közegben mégiscsak megszűnik a külvilág, és a mozdulatod, a megszólalásod azonos veled, és olyan természetes, mint a fa, ahogy nő, mint a kő, ahogy gurul.”

Természetesen sok szó esik a kötetben az ikonná vált Kapa-Pepe párosról. Scherer Péterrel először 1994-ben találkozott Mucsi amikor valamiért két szerep megüresedett és be kellett ugraniuk a Csányi János által rendezett Szentivánéji álomba mesterembernek. Itt alakult ki az a legendás duó, ami máig mindkét színész egyik legfőbb védjegye. Kapa és Pepe több előadásban, hat Jancsó Miklós-filmben ("Csodálatos ember volt. Szabad és önazonos.") tűnt fel, jeleneteiket sokan kívülről fújják. Mucsi és Scherer pályája onnantól – a Bárka Színháztól a Nézőművészeti Kft.-ig – kvázi párhuzamosan fut, egyben legendás barátság alakult köztük.

A Kapa-Pepe páros már több mint negyedszázad óta működik. Mucsi szerint energiát hordoz kettejük személyiségének különbözősége. Pepe „folyamatosan mozgásban van, és be nem áll a szája, addig én el vagyok csendben, és megülök hosszan. Viszont közös bennünk, hogy ha valamire rákattanunk, azt nem tudjuk elengedni, ráharapunk, mint kutya a csontra – ez sokszor gondot okoz köztünk. Időnként megőrülünk egymástól. Aztán amikor nem pörög ott körülöttem…, egyszer csak elkezd hiányozni.”

A könyvhöz készült beszélgetések idején még nem volt SZFE-ügy, de már erősen mutatkoztak baljós jelek – a TAO-törvény, a független színházak támogatásának megnyirbálása, a zaklatási ügyek, azon belül Gothár Péteré, ami jó ürügy volt a Katona József Színház és a Színművészeti Egyetem megtámadásának – a színházi szakma politikai mocsarába terelésére. Ezt a témát ugyanakkor érezhetően próbálták elkerülni a kötetben a beszélgetőtársak. Bérczes egy higgadt hangú, Mucsi Zoltán és Vecsei H. Miklós által közösen jegyzett nyílt levéllel kapcsolatban azért rákérdez a témára („Attól félek, nem ússzuk meg. A politikát.”). Mucsit e tekintetben – mint mondja –, hol elfogja a teljes reménytelenség, hol meg fejszével ütné be az ajtót. Szerinte a Gothár-ügyet egy normális országban sem lenne könnyű kezelni, de egy nem normális országban („Magyarországról, a hazánkról beszélek”) egy konkrét zaklatási ügyből politikai ügy lett, aminek a vége, hogy egyesek azonnal beszántanák a Katonát és az SZFE-t. A parlamentben elkezdenek zaklató színházról beszélni, hol az egyik oldal, hol a másik emleget hazaárulást.

„Olyan ez, mintha az országban betiltanák a közlekedést, csak mert valaki részegen vezetett. Ilyenkor azt érzem, elmegyógyintézetben élek.”

Nem nagyon ragozzák tovább a témát, bár ilyenkor az olvasónak lennének még kérdései, ám gyorsan ők áteveznek békésebb vizekre, a Bárka Színházhoz és az Őrségben átvészelt tavaszi karanténhelyzethez. Ez utóbbihoz egyébként, bár hiányzott neki a színpad, de Mucsi kifejezetten pozitívan állt hozzá. Mint mondja, régen tervezgette már, hogy kiszakad a próba–forgatás–előadás mókuskerékből és több időt tölt a családjával, kertészkedéssel, de magától nem merte volna meglépni ezt. „Csak az zavar, hogy ez nem az én döntésem.”

Tavaszra esett, hogy a beszélgetőkönyv első változatát már visszaküldte Mucsinak Bérczes, hogy javítsa, egészítse ki, pontosítsa, de Mucsi hanyagolta az olvasást.

„Tudnod kell, ezt nem lumpenproletárságból teszem. Sokkal inkább félelemből. Ez a könyv szembesülés, egyfajta tükör. De vajon pontos képet ad-e? Ahol nem pontos, ott hogyan kéne tisztábban, őszintébben fogalmazni? Ahol pedig pontos, ott megijedek: Jézusom, meg akarok én ennyi mindent mutatni magamból?!”

Igen, a beszélgetőkönyv egy tükör, tükör egy színes egyéniségről, egy művészről, a színházi és filmes szakmáról, kicsit a közelmúltról, az országról és észrevétlenül saját magunkról is.