Negyedéves a rendező szak bábrendező szakirányán, 27 éves. Már a gimnáziumban is színjátszózott, színész szakra felvételizett először, mert akkor még fogalma sem volt, mi van még azon kívül, a színházcsinálás érdekelte, bármit is jelentsen az. Miután nem vették fel, elvégezte a magyar szakot, és közben a korábbi bábosztály munkáin látta, ma már nem azt jelenti a bábrendezés, amire gyerekkorából emlékezett. Az övé az első rendezőosztály, ahová csak nőket vettek fel. Bár szereti, kritikusan szemléli az SZFE-t: jóval több kötöttséget érez, mint más egyetemeken. „Ennek az a pozitív része, hogy nagyon figyelnek a gondolatainkra, a negatív pedig az, hogy el voltunk szigetelve egymástól a szakok mert sok a belső műhelymunka; de ez most megváltozott – jó irányba.” A blokád alatt a bázisdemokrácia révén fórumokat készít elő, és ő írja mindennap a napirendet, mert sok információ hozzá fut be.

A szenátus tagjainak lemondása megrendítette, így először az egyetemfoglalással kapcsolatban is az volt a érzése, hogy egy főleg érzelmi, közösségi elkeseredésből fakadó lépés másnapra kipukkad, semmi sem lesz belőle hosszabb távon, és csak később, a megvalósulás után egy-két nappal hitte el, hogy mindenki nagyon is komolyan gondolja, főképp, amikor elkezdték kifüggeszteni a homlokzatra, hogy hány napja tart a blokád. Az egyik legjobb élménye a blokád alatt a zeneakadémiai hallgatókból az SZFE támogatása miatt létrejött Független Zeneakadémisták zenekarának fellépése volt az egyetemnél: „Bár előtte én egyeztettem velük, de fogalmam sem volt, hogy ekkora, ilyen erős műsort hoznak majd össze. Felemelő volt.” A legrosszabbul pedig akkor érzi magát, ha arra gondol, mekkorák a tétek:

Borzasztó volt ráébredni, hogy a dolgozók számára milyen egzisztenciális veszélyt jelent ez az egész, hiszen az ő munkáltatójuk a kancellár, aki egy tollvonással kirúghatja őket.

Közösségként felelősek vagyunk egymásért, és keserű érzés, hogy emberek sorsával lehet dobálózni.”

A többi hallgatói portrét itt találhatja meg: