Másodéves a színházi rendezőasszisztens felsőoktatási szakképzésben, 20 éves. Világ életében tanítónéni akart lenni, de amikor rátalált az egyetemen a rendezőasszisztens-képzésre, mégis ide felvételizett. Örül, hogy az órák kiscsoportosak, így mindenkivel külön tudnak foglalkozni az oktatók, a közösség is jó, és úgy érzi, a szakma legnagyobbjaitól tanulhat. Az egyetemfoglalás előtt azt érezte, valaminek most már mindenképp történnie kell: „Ha nem csinálunk semmi a szeptember elsejére virradó reggelig, elveszítjük, amiért addig dolgoztunk.”

Ő vezeti a raktár-munkacsoportot, így ő gyűjti be a folyamatosan érkező adományokat, ő foglalkozik a fertőtlenítéssel. A harmadik héttől már annyi adomány érkezik, hogy egy részét továbbadják rászorulóknak, hajléktalanokkal foglalkozó szervezeteknek és gyerekotthonoknak. „Ami nálunk már nem fér el, annak mások nagyon örülnek, így mi is tudunk segíteni.” A legjobban a támogatók szeretetének örül, a nyugdíjukból is adományt adó vagy nekik bevásárló néniknek.

Gyerekek kiabálják oda nekünk, hogy szabad ország, szabad egyetem, egy anyuka pedig azt mondta, a gyereke SZFE-s maszkot kért a szülinapjára, más gyerekek meg nekünk adják a csokijukat, amit amúgy ők ettek volna meg.

A kedvencem egy kisfiú volt, aki odajött hozzánk a gurulós motorján, és azt kérdezte: »Ti be vagytok ide zárva?« Próbáltuk elmagyarázni neki, hogy magunktól vagyunk itt, és védjük az épületet. Mikor elindult az apukájával, még visszanézett, és azt kérdezte: »Jöhetnek ide gyerekek is?« Számomra ezek a legfelemelőbb élmények.”

A többi hallgatói portrét itt találhatja meg: