Azért, mert hülye seggfejek voltak.

Ez mindig a legegyszerűbb magyarázat arra, miért alakult valami végzetesen rosszul: akik csinálták, hülyék voltak, nekünk meg semmi közünk az egészhez, nem is kell tovább vizsgálni a körülményeket. A Woodstock ’99 fesztivál egyik főszervezője máig ki is tart emellett az egyszerű világkép mellett: jött „néhány hülyegyerek”, aki rombolt, na és akkor erre jön még rá, hogy a Limp Bizkit nu metal-együttes énekese egyenesen „lázadást szított” a színpadról. Ezért lett világraszóló balhé a legendás Woodstock fesztivál harmincéves évfordulóján szervezett buliból, sőt igazából balhé sem lett, csak a szemét MTV nettó gonoszságból így akarta beállítani az amúgy tök jól sikerült összejövetelt. Forog még a kamera? Kérem, kapcsolja ki.

IMDb

Innen, párezer kilométerrel arrébbról és huszonkét évvel későbbről még akár szórakoztatónak is lehet találni John Scher, az egyik főszervező valóságtól teljesen elrugaszkodott, minden felelősséget automatikusan hárító hozzáállását, de a totálisan elcseszett fesztiválról szóló, Woodstock ’99: Béke, szeretet és düh című film, az HBO-n látható Zenedoboz című dokumentumfilmsorozat első darabja sokat tesz azért, hogy semmit ne találjunk szórakoztatónak ebben a történetben, sőt szembenézzünk saját magunkkal is. És hogy átlássuk, mennyivel bonyolultabb, összetettebb és jellemzőbb korkép volt ez a fesztivál annál, mint amit el lehet intézni azzal, hogy néhány hülye seggfej mindent elrontott, és kész.

Sárból épült alapok

A legendás Woodstock huszonötödik évfordulójára is szerveztek egy fesztivált Woodstock ’94 néven részben az eredeti szervezők, ami végső soron egy jó buliként maradt meg az emlékezetben, még ha voltak is problémák a hatalmas sárral, meg azzal, hogy a látogatók jelentős része nem vett jegyet, inkább csak besétált a kábé két mozdulattal ledönthető kerítésen keresztül – egyébként épp úgy, ahogy az eredeti, 1969-es Woodstockon is történt. Mindenesetre az, hogy a szervezők úgy érezték, akkor már miért ne lehetne öt év múlva megint ismételni, még teljesen racionális gondolat volt.

IMDb

Csak a mából visszanézve úgy tűnik, mindent egyetlen célnak rendeltek alá: hogy ezúttal végre már tényleg mindenkinek kötelező legyen megvennie a belépőjegyet, aki be akar jönni a koncertekre, és hogy sikerüljön egy hatalmasat kaszálni a bulival. Így aztán a fesztivált – a békemozgalmak és a hippik találkozójától finoman szólva is ironikus módon – egy egykori katonai repülőtérre szervezték, mondván, annak úgyis eleve ott vannak a négy méter magas, szögesdróttal megerősített kerítései. És ez fontosabb is volt annál a tényezőnél, hogy a gigantikus betonplaccon semmi árnyék nincs, cserébe az aszfalt is okádja magából azt a hőt, ami a hétvégi közel 40 fokos hőmérséklet miatt felmelegítette, vagy hogy a két nagyszínpad között másfél kilométeres távolság volt.

A profitmaximalizálás érdekében pedig olyan alapvető hibákat követtek el, mint hogy a még ma is drágának, húsz éve meg csillagászati összegnek számító, négy dolláros (1200 forintos) áron árultak egy palack félliteres vizet, ráadásul a sör épp ugyanennyibe került, márpedig ha egy fesztiválozó egyetemistának választania kell, mire költse el a pénzét, nem azt fogja mérlegelni, hogy az alkohol csak még jobban elősegíti a kiszáradást, meg persze a vállalhatatlan berúgást is. Ráadásul a beengedésnél minden saját italt elvettek, a drogokat viszont pletykák szerint már nem feltétlenül. De ami még ennél is nagyobb probléma volt: biztonsági személyzetnek gyakorlatilag bárkit felvettek minden hozzáértés vagy ellenőrzés nélkül, így miután megkaptak az ingyenjegyüket, közülük sokan egyszerűen levették az egyenpólójukat és a bilétájukat, és mentek bulizni, vagy nem vették le, de csak arra használták, hogy nőket cserkésszenek be a segítségével (ahogy arról az egyik archív anyagban büszkén vall is az egyikük).

Az meg nem nagyon érdekelt senkit, hogy a vizesblokkokban ha matematikailag elegendő is a víz a nagyjából 400 ezer embernek (ez több mint négy zsúfolt teltháznyi Sziget), több órás sorban állással sem jut hozzá mindenki. Ahogy senki nem foglalkozott azzal sem, hogy a mobilvécék nagyjából egy nap alatt megteltek, és onnantól konkrétan emberi ürülék árasztotta el a környéket. Sőt, miután a feldühödött fesztiválozók kiszúrták a vízcsöveket, hogy ne csak a csapokhoz odaférők jussanak vízhez, a kiömlő folyadék egészen messzire elvitte a bélsárral kevert mocskot. A dokumentumfilm meg is mutatja az egyik sajtótájékoztatót a fesztiválon, ahol a tisztasági problémákkal szembesítik az egyik szervezőt, aki erre felháborodottan közli, hogy akinek nem tetszik, az ne dumáljon, inkább takarítson fel maga.

A brutális hőség, a bűz, a felháborítóan elszállt árak, egyszóval az élhetetlen körülmények ugyanakkor csak a mocskos, dagonyás alapot teremtették meg annak, ami végül a fesztiválon történt – Woodstock ’99 sokkal érdekesebb kérdéseket feszeget ennél.

IMDb

Ok nélkül lázadók

Garret Price csaknem kétórás dokumentumfilmjén már az első perctől látszik, hogy sokkal, de sokkal mélyebben próbálja körüljárni a témáját annál, hogysem szörnyülködjön egy sort egy teljes sebességgel a falnak száguldó fesztiválon, néhány nézőmaximalizáló, meztelenséget és gyújtogatást mutató képsor mellett. Nem: Price azt ismeri fel, hogy

ha Woodstock annak idején egy kor szimbóluma volt, akkor biztosan így van ez a Woodstock ’99-cel is. És valóban, a film végére tökéletesen megértjük, mi mindent testesített meg ez a fesztivál, és a felismerés nagyon kellemetlen.

Furcsa szembesülni azzal, mennyi minden sűrűsödött össze abba az egy évbe, túl a legegyértelműbbön, az új évezredtől rettegő Y2K-pánikon: még javában pezsgett Bill Clinton elnök szexbotránya, a Monica Lewinsky-ügy (amit akkoriban még valamiért nem neveztek szexuális zaklatási, hatalommal való visszaélésről tanúskodó botránynak, és ez is sokat elmond arról a korról), akkor indult el a zeneiparba 180 fokos fordulatot hozó Napster fájlmegosztó, és a fesztivál előtt mindössze pár hónappal történt a mészárlás a Columbine gimnáziumban. A zenében pedig szintén ekkor zajlott egy jelentős korszakváltás, amikor a Nirvanával fémjelzett grunge helyét átvette a nu metal, illetve amikor végleg lemaradt mindenféle gitárzene a médiában a pop mögött, amelyet olyan előadók képviseltek, mint Britney Spears, Christina Aguilera, a Backstreet Boys vagy az ’N Sync.

A srácok dühösek voltak, mert elvettük az MTV-jüket, és odaadtuk a kishúguknak

– fogalmazza meg tökéletesen a Music Television egyik akkori munkatársa a dokumentumfilmben, hogyan változott meg a média és a zene viszonya épp akkortájt. A Woodstock ’99-ben épp az a legjobb, hogy ennyire komplexen látja a kérdést: messze túllép azon, hogy a Limp Bizkit frontembere a koncerten a körülmények miatt addigra már baromi ideges közönséget arra bíztatta, adják ki magukból a dühüket, és törjenek szét mindent. Ez önmagában nem lehet magyarázat arra, hogy a fesztiválozók végül ledöntötték a falemezekből álló békefalat, a darabjaiból máglyát raktak, majd hogy ne aludjon ki a tűz, rádobálták a hangszórók egy részét, feldöntötték az állványzatot, mellesleg kifosztották az összes árust, de még az árukat szállító kamionokat is, és még a fagyasztott pereceket is tűzre vetették. A nagyszínpad előtt több nőt is letepertek a közönségben, letépték a ruhájukat és csoportosan megerőszakolták őket koncert közben, többek közt egy tizenöt éves lányt is.

Fred Durst

IMDb

Az egyszerű válaszok helyett az alkotók beszélnek arról, milyen volt a legszélesebb tömegek számára elérhető média nőképe a kilencvenes évek végén, a Girls Gone Wild című műsorral, amely semmi másról nem szólt, mint hogy megmutassa, az igazán vad lányok kiteszik (minimum) a cicit bulizás közben, amiért cserébe milliós nézettséget kapnak és menők lesznek; megmutatja, hogyan koncentrált pont ugyanerre az MTV összes operatőre is (a fesztivált végig közvetítették a csatorna fizetős felületein); ahogy beszélnek arról is, hogyan tűnt el a fehérek által újrahasznosított, a nu metal alapját is jelentő hip-hopból az eredeti kontextus, és maradt meg a puszta nőgyűlölet. Beszélnek arról, hogy a fesztiválon elsősorban jelenlévő zene, a nu metal eleve a fehér, egyetemista, balhésabb srácokat vonzotta, és mivel a háromnapos fesztiválra összesen három női fellépőt sikerült meghívni, borítékolható volt, hogy a hangulat vetekedni egy fociöltözőével.

IMDb

És beszélnek arról, ami minden bűncselekmény és botrány ellenére talán a legkiábrándítóbb az egész filmben: hogy hiába nevezték el az egészet a hippikorszak, a békemozgalmak és az erőszakmentesség szinonimájává vált Woodstock után, abban a korban nem volt semmiféle ügy, amit bármi is képviselt volna.

Legfeljebb a pénz: ha jellemezni kéne az ezredvég zenei színterét, annyit lehetne mondani, az egyetlen ügy az volt, hogy minél nagyobb legyen a bevétel, bármi áron.

Biztosan lehetne ellenérveket találni, de a Woodstock ’99 van annyira jól felépített és hatásos, hogy az ember hajlamos hinni neki. Pláne, mert van annyira okos, hogy még azt se akarja sugallni, hogy az okok, amelyeket megmutat, önmagukban vezettek a katasztrófákhoz: kimondják a filmben azt is, hogy mindez eleve ott volt a levegőben,

a fesztivál épp csak katalizálta azt a sok szart, ami ott volt az elromlott mobilvécéken kívül a közhangulatban is.

Csak harag volt, de még haragudni sem volt igazán miért, hacsak épp azért nem, mert ennek a generációnak még valami közösségépítő, identitásmeghatározó válság sem jutott.

IMDb

Kór- és korkép

A Woodstock ’99 ugyanakkor nemcsak gondolataiban remek, de dokumentumfilmként is mesterien van felépítve. A készítők persze örömmel használják kiscsákányukat abban az aranybányában, amit az jelent, hogy az MTV eleve végigdokumentált mindent, ami a fesztiválon történt, ráadásul finomkodás nélkül, hiszen a műsorszerkesztők is épp olyan menőnek gondolták, mint a fesztiválozók, hogy vadidegen férfiak tucatjai fogdossák a félmeztelen nők melleit, aki pedig nőként bodysurföl, arról az őt a fejük fölé emelők próbálják letépni a ruhát (ami ellen még az Offspring énekese is felszólalt koncert közben), azt meg roppant jópofának, hogy ha a tömeg bármikor meglátott egy nőt – akár egy világhírű előadót –, azonnal üvölteni kezdett, hogy „mutasd a csöcsöd”.

Visszanézve könnyebb a Woodstock ’99-et a korszellem lenyomatának látni, mintsem egyszerűen csak egy rosszul szervezett fesztiválnak, és a film mindent meg is tesz, hogy szembenézzünk ezzel a korral, a saját közelmúltunkkal.

Price-ék a beszélőfejes részekben is hatalmasakat dobnak: nemcsak, hogy meg tudják szólaltatni a szervezőket, akik gombnyomásra leplezik le magukat minden második mondatukkal, de megtalálták a fesztiválon az elégtelen és hozzá nem értő orvosi ellátás miatt meghalt srác egy barátját, aki végig ott volt mellette. És nem is kizárólag a panaszkodó „jófiúkat” mutatják be, de olyan is vállalta a szereplést, aki maga is részt vett a gyújtogatásban, és aki tagja volt a mihaszna biztonsági személyzetnek.

IMDb

A film sosem elégszik meg az egyszerű válaszokkal, a botrányos téma ellenére sosem megy el a szenzációhajhászás felé, és nem hódol be a kézenfekvő álláspontoknak (még annak is szentel pár percet, hogy elmondja, valójában azért az eredeti Woodstock sem kizárólag a béke szigete volt). De ami a legfontosabb: megmutatja, hogy érdemes mindent összetetten végiggondolni az ítélkezés előtt, és sosem célravezető leragadni az elsőre legvalószínűbbnek tűnő válasznál, mert minden jelenség mögött vélhetően ott van még ezer másik körülmény, folyamat és a történelmi háttér.

Tulajdonképpen ez a legtöbb, amit egy dokumentumfilm adhat: az igényt az elemző gondolkodásra. Hogy mindezt izgalmasan és – a maga módján – még szórakoztatóan is teszi, már csak a ráadás a nagykoncert és a visszatapsolás után.

A Woodstock ’99: Béke, szeretet és düh Magyarországon az HBO GO kínálatában látható, a Zenedoboz című filmsorozat első részeként.

IMDb

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: