A Korona (Netflix)

Ha már öt évadon keresztül végigkövettük Peter Morgan művészi interpretációjában a brit királyi család viselt dolgait, akkor a monumentális vállalkozás utolsó, hatodik évada is kihagyhatatlannak tűnik – még úgy is, hogy nem igazán nő fel az első évadok rezgéséhez. De a Netflixre eddig felkerült első négy rész alapján leginkább azoknak kihagyhatatlan, akik nem tudnak betelni a Diana körüli szaftos misztériummal. Az utolsó évadra ugyanis az alkotók szinte minden erőforrásukat a néhai walesi hercegné karakterének a szolgálatába állították. Ha szarkasztikusak akarnánk lenni, azt mondhatnánk, hogy még egy bőrt lehúznak azokról a paparazzi fotókról, amelyek az utolsó pillanatig megkeserítették Diana életét.

Nyolc hetet – egész pontosan a Diana halála előtti nyolc hetet – ölel fel az első négy rész, mégpedig olyan részletességgel, hogy azt hihetnénk, a néhai walesi hercegné kapott egy spin-off-ot. Cserébe tényleg Elizabeth Debicki viszi el a hátán a sorozatot, olyan szinten öltötte magára Diana gesztusait, testbeszédét és attitűdjét, hogy szinte kísérteties lett a hasonlóság. Azokat pedig, akik nyeltek egyet, amikor felröppentek a hírek, hogy az alkotók magdianyusítják Dianát, és szellemként hozzák vissza, megnyugtathatjuk: Diana valóban megjelenik a halála után, de sokkal inkább a gyászolók belső párbeszédének a kivetüléseként. A Koronának sikerült egyébként tisztelettudóan kezelni a halálának a körülményeit, illetve az azt követő eseményeket – amelyek azonban, ha nem is az akkori hírekből, de a Helen Mirren főszereplésével készült 2006-os  A királynő című filmből ismerősek lehetnek.

December közepén a második adagban jön még hat újabb rész, bízzunk benne, hogy a sorozat ugyanúgy fel tudja támasztani magát a véghajrára, ahogyan Dianát feltámasztotta. (V. É.)

Special Ops: Lioness (SkyShowtime)

A nemjóját, Taylor Sheridan nagyon tud írni! Annyira, hogy talán oda is lehet tenni közvetlenül Aaron Sorkin (Az elnök emberei, Egy becsületbeli ügy) mögé egy képzeletbeli toplistán. Mert azért az mégiscsak jelent valamit, ha a néző néha libabőrös lesz, miközben a tévében nem lát mást, csak egy asztal két oldalán ülő, egymással beszélgető embereket.

Ez persze tulajdonképpen várható is volt Sheridantől A préri urai, a Sicario vagy a Wind River című filmjei után: a Yellowstone és az ahhoz kötődő 1923 sorozatait ezúttal egy kémthriller-széria követte, lazán valós tényekre támaszkodva. A Lioness nevű bevetési egység ugyanis valóban létezett az amerikai hadseregben (azóta is létezik, csak már nem ilyen macsó neve van), csak épp közel sem olyan izgalmas dolgokat csinál, mint a sorozatban: mivel több arab országban a szokások nem teszik lehetővé, hogy nők szóba álljanak a férfi katonákkal, ezért katonanők gyűjtenek információkat a helyi nőktől. A sorozatban ehelyett a főszereplő kémnek össze kell barátkoznia egy terrorista lányával, hogy eljuttassa a katonákat a célponthoz.

A sorozatot alkotó és író Sheridan pedig nem elégszik meg az egyébként folyamatosan feszült és izgalmas kémsztorival; ugyanennyire fontos minden szereplő háttérsztorija katonától kiképzőtiszten át a CIA kapcsolattartójáig, ahogy további feszültséget okoznak a köztük lévő kapcsolatok is. A sorozat azzal kezdődik, hogy inkább a hadsereg öli meg az előző hasonló munkára befogott, de lelepleződött kémnőt, mert az még mindig jobb, mint ami rá várna a lebukás után: sokat elárul a sztori keménységéről ez a brutális kezdés. A Special Ops: Lioness felnőttként kezeli a nézőit, és ennél nagyobb dicséretet kitalálni is nehéz. (K. B.)

Az igazság ára (The Lincoln Lawyer) (Netflix)

Mickey Haller (Manuel Garcia-Rulfo) tökéletes sorozatkarakter. Jóképű, sármos, bonyolult előélettel, nem kevésbé bonyolult kapcsolatokkal, és egy ügyvédi karrierrel, amelyben verhetetlennek tűnik. Egyszerre lehet rácsodálkozni az elképesztő észjárására és az esendőségére. És akkor még nem is említettük, hogy az élete és munkája leginkább egy autóban zajlik, innen is kapta a művésznevét: a Lincoln ügyvéd. A Michael Connelly könyveiből készült sorozat első évada a vártnál nagyobb sikert aratott, így adta magát a második nekifutás, amelyben visszaköszön minden, amitől a sorozat bemutatkozása szerethető volt: thrillerbe forduló jogi esetek, lazaság, kaliforniai napsütés, a címszereplő Manuel Garcia-Rulfo csibészes és sármos mosolya, és néhány érzelmesen egymásba fonódó élet.

Mickey Haller hátországának a karakterei is egyenrangú fontosságúak a sorozat sikere szempontjából. Ott van Haller első, szintén ügyvéd exfelesége, Maggie (Neve Campbell), akivel a főhősünk újra meg újra összegabalyodik, ott van a kamaszlánya, Hayley (Krista Warner), aki visszarántja őt a hétköznapokba, ha túlságosan elszaladna vele a jogászkodás, ott van a második exfelesége, Lorna (Becki Newton), aki olyannyira jelen van Mickey életében, hogy a jogi asszisztense, a vőlegénye pedig, a motoros bandás előéletétől menekülni próbáló Cisco (Angus Sampson) a patchwork családot és munkahelyet kiegészítve az ügyvédi iroda nyomozója. És szinte családtagnak számít Mickey Haller sofőrje, addikciós mentora, Izzy (Jazz Raycole), akit még az első évad elején húzott ki egy perből, és aki azóta egy mindent látó, mindent értő őrangyalként vigyáz rá. Mickey Haller előéletének ugyanis meghatározó része a függőség, így aztán a sorozat, ahogy az egyik alkotója fogalmazott, egy megváltás sztorija is: végig követjük, ahogy egy összetört, mindent elveszítő ember összekaparja magát, a második évadban pedig annak a morális és etikai dilemmájával is meg kell küzdenie, hogy képviselhet-e valakit, akivel lefeküdt, és akit gyilkossággal vádolnak. (V. É.)

Szirmokba zárt szavak (Amazon Prime)

A Szirmokba zárt szavak című ausztrál minisorozat Holly Ringland azonos című bestsellere alapján készült. Az első rész megrendítő expozíciója után a traumafeldolgozás és a főszereplő, Alice abúzustól terhelt felnövéstörténete és kapcsolatai állnak a maradék hat rész középpontjában. A drámasorozat különlegessége, hogy erős szimbolikával és gyönyörű snittekkel megmutatja a szereplők lelkivilágát, és nem elbeszéli azt. A történet fókuszában álló bántalmazott nők is különböző növényekkel fejezik ki mély érzéseiket, hiszen az elárvult vagy bajbajutott lányoknak létrehozott menedék, Thornfield, egy virágfarm.

A sorozat előrehaladtával a virágfarm lakói lassan kibontakoznak, a múlt sérülésein keresztül pedig láthatóvá válik, hogy még a legtüskésebb rózsa is gyönyörű, ha végre kibontja szirmait. Sigourney Weaver nagyszerűen hozza a traumáit páncélként viselő vezető karakterét. A keménnyé és szigorúvá vált June semmilyen eszköztől nem riad vissza ha meg kell védeni a farm lakóit, még ha ezzel fájdalmat is okoz szeretteinek vagy önmagának. Azonban kulcs a traumákból való továbblépéshez nem az erőszakos fellépés és manipulatív viselkedés, hanem a kommunikáció és a megbocsátás, ami még az elfogadást napi szinten gyakorló közösségben sem egyszerű. Főleg akkor nem, ha tizennégy évre elhallgatott sebekké vált titkok felszakításáról, vagy mérgező viselkedési minták újra és újra felbukkanásáról van szó, amelyek benne tartják az áldozat szerepben a bántalmazottat. Ültetni csak úgy lehet, ha előbb ki vannak gyomlálva a félig elszáradt kórók a földből, amik elveszik a tápanyagot a friss virágoktól. (W. B.)

Az Usher-ház bukása (Netflix)

Egy nagyhatalmú, vagyonát gyanús körülmények közt felhalmozó, kőgazdag család – ahol az öregedő gonosz családfő mellett az összes gyereke is gátlástalan, ármánykodó, érzelemmentes – éppen széthullik: az alapfelállás ugyanaz, mint az Utódlás című sorozatnál, csak itt mindezt nyakon önti a rendező, Mike Flanagan egy jó adag gót horrorral. A kiindulás egy Edgar Allen Poe-novella (és azon kívül is számos utalás Poe-ra), de szerencsére meglehetősen szabadon értelmezi Flanagan az alapanyagot.

A nyolcrészes sorozat elején rögtön egy temetésen vagyunk, ahol az öreg Usher, Roderick egyszerre három gyerekét búcsúztatja, és mint kiderült, nem sokkal korábban halt meg másik három gyereke is. Egy elhagyatott házba hívja meg a korábban nagy ellenségét, az ügyészt (aki mára már inkább csak az események tanúja és ismerője), aki végighallgatja a család felemelkedését és bukását. A nézők pedig végignézik a visszatekintéseket. A sorozat nagyon hatásos, gót képekkel operálva, állandó fordulatokkal mutatja be mindezt, miközben olyan aktuális kérdéseket is felvet, mint a mesterséges intelligencia problémája, a fogyasztói társadalom árnyoldalai, vagy épp az állatkísérletek kritikája. Az Usher-ház bukásának az egyik fő erénye, hogy abban a minden hájjal megkent, gátlástalan családi ügyvédet Mark Hamill alakítja, akinek Luke Skywalker óta ez a legemlékezetesebb szerepe. (Ezúttal a sötét oldalon.) (B. I.)

A Német Ház (Disney+)

Van egy étterem, a Német Ház, amely Frankfurtban állt a ’60-as évek elején. Tél van, Evát (Katharina Stark), akinek a családjáé a vendéglő, az eljegyzési ebédjéről rángatják be dolgozni egy „vészhelyzet” miatt. A legfelsőbb bíróságra kell mennie, ahol egy Lengyelországból érkező férfi vallomását tolmácsolja. A férfi egy 1941 szeptember eleji napról beszél, a lengyelül folyékonyan tudó Eva pedig egyszerűen nem ismeri a szavakat, amiket mond. A barakkot szállónak fordítja, a gázt fénynek. Azt sem érti, hogy amikor a karácsonyi vásárban megjelenik egy nő sárga csillaggal a kabátján, miért zaklat fel már a puszta jelenlétével mindenkit.

Ez a nemtudás 2023-ban már teljesen abszurdnak tűnik, de hamar kiderül, hogy a frankfurti Auschwitz-per előkészületeit látjuk, azokból az időkből, amikor a német társadalom az elhallgatást választotta a szembenézés helyett. A Disney+ ötrészes minisorozatában – ami Annette Hess azonos című regényének adaptációja – plasztikusan jelenik meg, mennyire volt pokolian nehéz, sőt lehetetlen a háborús bűnök borzalmairól beszélni még mikroszinten is: a múltat, a saját gyerekkorát feltárni próbáló Eva hiába kérdez a szüleitől (Anke Engelke, Hans-Jochen Wagner) vagy a nővérétől (Ricarda Seifried), nem kap válaszokat, így saját maga kezd el nyomozni. A Német Ház kétféle hangulatot hoz, egyrészt a tárgyalótermi drámákét, lévén a kerettörténete valóban egy tárgyalás (ezek az erősebb részek), másrészt a családi drámákét és az egyéni, de mégis közös sorstragédiákét. Ezeken a szálakon haladunk a nagy meglepetést ugyan nem tartogató, ám mégis gyomorszorító végkifejletig, ami egyszerre hozza felszínre a traumákat és a gyógyulás reményét. (N. N.)

Coleen Rooney: Az igazi Wagatha-sztori (Disney+)

A brit bulvárlapok hosszú-hosszú időn át lubickoltak abban a rejtélyben, amelyet az egyik leghíresebb focistafeleség – úgy is mint WAG –, Coleen Rooney dobott be a köztudatba egy robbanásveszélyes Instagram-posztban. Wayne Rooney felesége különböző jelekből rakta össze, hogy valaki a privát Instagram-oldaláról szivárogtat sztorikat a bulvárlapoknak. Lehet persze azt mondani, hogy ami az internetre felkerül, az törvényszerűen nincs biztonságban, de Coleen Rooney abban a hitben ringatta magát, hogy a privát oldalán csak olyan emberek követik, akik közel állnak hozzá, és soha nem vetemednének ilyesmire. Módszeresen felgöngyölítette, hogy ki lehetett az, és arra jutott, hogy egy másik focistafeleség, Rebekah Vardy volt az áruló. A kettejük konfliktusából bírósági ügy lett – Vardy rágalmazás miatt perelte be Rooney-t –, ami további nyersanyagot biztosított a bulvárlapoknak, az ügy pedig a Wagatha Christie-sztoriként intézményesült a köztudatban – kissé erőltetett szójátékkal összemosva a focistafeleség és a krimi fogalmát.

A közönség annyira nem tudott betelni az ügy szaftosságával, hogy most egy háromrészes dokumentumfilm is készült belőle, amely mindenekelőtt Rooneyék nézőpontjából mondja el a történetet – és ez egy olyan történet, amelyben az angol válogatott világhírű futballistája, a nagy Wayne Rooney csak epizódszerepet kap. És persze a néző bulváréhségét is csillapítja, hiszen amit Vardy furfangos módon kiszivárogtatott a médiának, azt most Coleen Rooney az igaza védelmében önként tárja a nyilvánosság elé. A sorozat egyensúlyoz a műfajok között: valóságshow, életrajzi dráma, cliffhangerekkel teletűzdelt krimi, és persze tanulságos lecke a közösségi média valóságáról. Coleen Rooney mindeközben rendületlenül lovagolja a botrány hullámait, és a dokumentumsorozat után egy önéletrajzzal tartja fenn továbbra is a nyilvánosság érdeklődését maga iránt. Brandépítésből jeles. (V. É.)

Julia (HBO Max)

Az utóbbi időben mintha második aranykorát élné Julia Child kultusza. Az első tévés sztárszakácsról készült emlékezetes film Meryl Streeppel és Amy Adamsszel, végre magyarul is megjelent a szakácskönyve, amit ki is próbáltunk, ősszel pedig az HBO repertoárjába felkerült a róla szóló sorozat második évada. Az elsőt is szerettük, aki viszont főleg a főzés miatt nézné, valószínűleg csalódni fog: a folytatásban a gasztronómia egyre inkább csak mellékszál, egy jelentős apropó, aminek kapcsán annyi más témáról lehet beszélni.

Ezúttal sokkal többet látunk a szereplők magánéletéből, mint Julia konyhájából vagy a tévéstúdióból, ahol A francia séf adásai készülnek. Úgy tűnik, mintha a sorozat alkotói megrémültek volna attól, hogy a nézők elunják, hogy a műsorkészítés köré összpontosulnak a történések, ennek jegyében az első pár epizódban alkotói szabadságra küldték Juliát (Sarah Lancashire) és Pault (David Hyde Pierce). Illetve egy kicsit olyan érzésünk van, mintha felcsapták volna a „Társadalmi problémák a ’60-as évek Amerikájában” című kiskátét, és azon lettek volna, hogy minél többet bezsúfoljanak belőlük a fekete nők fogamzásgátlásának nehézségeitől kezdve a drogfogyasztáson át a szovjetekkel szembeni paranoiáig (ez mondjuk már az első évadtól sem volt idegen). Különösen fura csavar a titkosszolgálat vagy Paul ikertestvérének felbukkanása, de azért Sartre életre keltése sem akármi. Ezekkel együtt a Julia még mindig egy szerethető sorozat, szerethető karakterekkel, szerethető ételekkel, és még a maga kuszaságával is képes inspirálóan hatni. (N. N.)

Testek (Netflix)

Nyomozás, időutazás, évszázadokon átívelő, a történelem folyását megváltoztató összeesküvés – mindez lehengerlően kúl képekkel elmesélve. Paul Tomalin rendező adaptációjának Si Spencer képregénye az alapja, erre különböző zseniális formai megoldásokkal utal is, de legfőképp a London utcáiról bemutatott lehengerlő látványvilág az, ami a leginkább belénk ég a sorozat darálása közben. Főleg azért, mert nem csak a jelen Londonáról van szó, hanem 1890, 1941 és 2053 Londonáról is, azaz nagyjából a Peaky Blinder látványvilágától egy cyberpunk világig terjedő skáláról van szó.

Mind a négy időpontban talál az adott kor nyomozója egy meztelen hullát pontosan ugyanazon a helyen, pontosan ugyanabban a pózban: az erős kezdés egyben le is lövi a poént, hogy itt valami időutazásos sztori lesz. Pedig egy jó darabig olyan, mintha négy – különböző korban játszódó – nyomozós filmet néznénk egyszerre, ahol a detektíveknek is megvan a jól leírt karaktere, története, és szépen zajlik a bűntény feltárása is. De persze ezek csak az alkirakós részek egy sokkal nagyobb kirakós játékhoz. Rendesen megdolgoztatja Tomalin a nézőket, hogy megértsék a sztorit, de végül összeáll a kép.  (B. I.)