Vagina filmben olyan brutálisan még nem jelent meg, mint az Alien: Romulusban,

pedig nem épp szokatlan témájáról van szó a művészeteknek. De Fede Álvarez rendező A nyolcadik utas: a Halál-folytatásában csúcsra – vagy épp a mélybe – járatja a termékenységi szimbólumokat: a tökéletes gyilkos, a minden élőt megsemmisíteni akaró, szinte kiirthatatlan szörnyeteg, a xenomorph minduntalan a női nemi szervet mintázó alakzatokból bújik elő, nem mellesleg pénisz-motívumként, bár erről nagyban tehet az ikonikus lényt fél évszázada megteremtő H. R. Giger is. Mindenesetre Fede Álvarez eleve családi történetként vezeti elő a maga Alien-filmjét, amelyben egy testvérpár a két főhős – lásd a címet is adó Romulust és Remust  –: hát a testvérek mellé bekerült nem kevés freudi nemzőszerv-iszonyat és még annál is freudibb viszonyulás az anyasághoz.

20th Century Studios

Ha Freud brutális, vérfagyasztó horrort írt volna pszichológia-tankönyvek helyett, az lenne ilyen, legfeljebb ennél kicsit kevésbé könyörtelen,

mert amit Fede Álvarez megenged magának, attól még a horror-rendezők egy része is csak szégyenlősen pislogna. Ebben a filmben semmi, de szó szerint semmi sem szent, viszont mivel horrorról van szó, ez a lehető legnagyobb dicséret. Mert, ellentétben a legutóbbi Alien-filmekkel, például a filozofikus-lilaködös Prometheusszal, itt nagyon is horrorról van szó, sőt a rendező épp azt nyilatkozta, az volt a szándéka, hogy visszavigye az Alien-franchise-ba a hamisítatlan, sötét horrort, az első rész suspense-ét vegyítve a második rész (A bolygó neve: Halál) kegyetlenségével.

Hiszen a Romulus speciális „folytatás”, sem nem a klasszikus sorozatot folytatja a negyedik résztől, sem nem a legutóbbi filmeket a Covenant után: ez az első és a második rész között eltelt évtizedekben játszódik, a filmek kapzsi és embertelen cége, a Weyland-Yutani egyik bányásztelepén, egy olyan bolygón, amelynek lakói még sosem látták a napfényt. Álvarezt a sorozatból eddig kimaradt fiatalok érdekelték: a Romulus olyan nagykamaszokról, fiatal felnőttekről szól, akik jobb jövőt akarnának maguknak, mint amit a szüleik szenvedtek el a bánya kizsákmányolt, elnyomott, eldobható munkásaiként. Ennek eszköze lehetne az az épp a bolygó felett sodródó, elhagyatott, régi űrállomás, amelyet kirabolva talán elmenekülhetnének a mindenféle értelemben vett örök sötétségből. Csak hát, hiába nem tudják ők, mi tudjuk: ez az Alien-sorozat,

itt ha elhagyatott űrállomásról van szó, akkor ott nem értékes holmikat lehet találni, hanem a halált.

És ha nem firtatjuk azt a kérdést – aki elgondolkodik a mozijegyvásárláson, úgysem firtatja –, hogy kell-e még negyvenöt év után is folytatni az Alien-sorozatot, akkor ki lehet mondani: ha kell, akkor úgy érdemes, ahogyan Álvarez csinálta. Pedig tulajdonképpen nincs szó olyan nagy dolgokról, a Vaksötétről vagy a Gonosz halott remake-jéről ismert rendező egyáltalán nem akarta fejére állítani a sorozatot, sem újragondolni az alaptémáit, sem valami egészen vad irányba elvinni azt. Egyszerűen csak tökéletesen megragadta az első filmek atmoszféráját, reprodukálta mindazt, amik igazán izgalmasak voltak benne, és hogy ne egyszerű ismétlésről legyen szó, jó érzékkel és okosan írt hozzá egy olyan alapproblémát, amivel könnyű érzelmileg is azonosulni. Mert ezzel, hogy reménytelen sorsú fiatalok akarnak kitörni valahonnan, ahol a Cég semmibe veszi és napról napra átveri őket, nagyon is könnyű együtt érezni, sőt: még a kegyetlensége is jobban fáj így, és igen, ez is egy dicséret, horrorról lévén szó.

20th Century Studios

Álvarez nem is nyújtózkodik tovább, mint ameddig a saját maga szőtte takarója elér: előbb profin és feszesen felvázolja az alapszituációt, egy-egy hatásos képben és mondatban írva le a hátteret (kinek hogyan haltak meg a szülei, kinek mi a célja az életben), aztán ugyanilyen profin elővezeti a szokásos problémát (miszerint az űrállomáson arctámadók és xenomorphok vannak, amelyek mindenkit megölnek vagy parazitaként gazdatestnek használnak), végül megenged magának egy egyedibb zárószekvenciát, hogy kiélhesse minden elborult ötletét. (Igen, horrornál az „elborult” is egy a megtisztelő bókok közül.)

A látvány tökéletesen idézi meg az első két film atmoszféráját: a huszonegyedik századi technikát nem arra használja a rendező, hogy megmutassa, mennyi mindent lehetne még kezdeni ezzel a témával, hanem csak a jól ismert látványelemek profi kivitelezésére és a nagyjelenetek megtámogatására (a bolygó gyűrűjével találkozó objektumok kivitelezése például egészen mesteri és mentes a hollywoodias nagyzolástól). Látszik, hogy Álvarez ahol csak lehetett, nem CGI-jal oldotta meg a látványt, ezzel téve kézzelfoghatóbb érzetűvé az egészet, ráadásul külön szimpatikus, hogy amikor megidézi az 1979-es filmet, kifejezetten – jó értelemben – barkácshangulata van a jeleneteknek, mivel vizuálisan is létrejön, ami a sztoriban, a találkozás egy fejletlenebb, letűnt technikával. (A filmen több olyan szakember is dolgozott, aki már A bolygó neve: Halál látványáért is felelt.) Miközben azért nemcsak ügyes hommage-okról van szó, Álvarez eredeti ötletei is jól működnek, például a xenomorph savas vérének lebegése a gravitáció nélküli térben. És az hommage is a legjobb értelemben értendő: a Romulus abban is tökéletesen igazodik a korábbi filmekhez, hogy a fő problémát ismét az jelenti, a kapzsi és erkölcstelen emberek mindenből hasznot akarnak húzni, legyen bármi is az ára.

20th Century Studios

Mindehhez jön még hozzá a már említett szimbólumrendszer a nemzéssel és a testvérekkel kapcsolatban, azt sugallva ezzel, hogy legyen bár szó földönkívüli szörnyetegekről, ez a film valójában az emberekről szól, és mi vagyunk azok, akik ilyen borzalmakat szabadítunk a világra a saját céljaink érdekében, legyen szó akár magáról a biológiai fegyvernek használni akart xenomorphról, akár az olyan bányatelepekről, mint a Romulusban szereplő.

Persze lehet, hogy a rengeteg vagina- és pénisz-szimbólummal nem volt ilyen szándéka a rendezőnek, pusztán csak a legzsigeribb módon akarta növelni az iszonyat-faktort,

mindnyájunk életének eredőjéhez és egyik céljához kötve a halálos veszedelmet, hogy még jobban fájjon nézni. A testvértematika viszont mindenképpen jelentős, és össze is függ a másik szimbólum rettenetével: arról beszél, mi teszi a családot; talán nem a vér szerinti kapcsolat, hanem a szeretet és a másikért vállalt felelősség. (Ezt spoiler nélkül nem lehet bővebben kifejteni, de azoknak, akik már látták a filmet: míg a „hagyományos” módon megszült xenomorph-hibrid felfalja az anyját, addig a testvérként szeretett kiborg megmenti fogadott húgát.)

20th Century Studios

Ráadásul jó nézni, ahogyan Álvarez kifejezetten okos ötletekkel toldja meg mindezt, legyen szó akár az olyan apróságokról, mint amikor Romulus és Remus ábrája egy ajtón épp úgy válik ketté, hogy az egyik testvér az egyik, a másik a másik ajtószárnyon maradva távolodik el egymástól, akár az olyan nagyon is fontos forgatókönyvírói bravúrokról, mint hogy az első száz percben csak közepesen fárasztó poénnak tűnő, a kiborgba táplált favicceknek végül nagyon is fontos szerepük lesz.

Így a Romulus épp az az Alien-film lett, amire azoknak volt szüksége, akik hittek abban, hogy érdemes folytatni a sorozatot: a látvány, a rengeteg konkrét idézet és utalás megteremti az évtizedek óta kedvelt világot, a rendező és a tehetséges színészek – David Jonsson ezer árnyalatú kiborgalakítása mindenképp díjakat érdemelne, de Cailee Spaeny is sokszínű a főszerepben – pedig úgy tudják megtölteni ezt a világot, hogy erre a két órára meggyőzzenek, volt értelme az egésznek. Ha a Romulus tényleg az első rész után készült volna el, amikor a cselekménye szerint játszódik, ha talán nem is emlegetnénk a leginkább legendás részként, de akkor is méltó folytatása lett volna A nyolcadik utas: a Halálnak.

Figyelünk, mire kíváncsiak olvasóink. Cikkünk írásában segítségünkre volt a Google Trends.