Creative Commons

Szöuli látogatásom meglehetősen rövidre sikeredett, ami jórészt az én hibám. Hittem azoknak, akik azt mondták (főként japánok), a főváros látnivalói egyetlen nap alatt is megnézhetőek, s a 4 napos út, amit én tervezek, már túl sok is. Mivel nem sikerült jól jegyet foglalnom, a 4 napból városnézésre csupán 2 futotta, a többit felemésztette az utazás, ráadásul a barátságtalan hideg sem kedvezett a magamfajta bámészkodóknak. A látnivalóknak jó ha a felét megtekintettem, és nem sikerült teljesítenem azt a tervem, hogy apró részletekben is megfigyeljem a japán és koreai kulturális, szokásbeli különbségeket.

Az arcokat már régóta jól meg tudom különböztetni, szerencsére van némi tapasztalatom kulturális téren is, így nem pakolom az ázsiaiakat teljesen egy kalapba csak azért, mert mind jobban kedvelik a rizst. De ez persze még cseppet sem elég. Egy pillanatra felmérhettem, hogy ismét egy gazdag, érdekes, ismeretlen világgal állok szemben, s valami melegebb alkalommal érdemes lenne hosszabban is megszemlélni.

Egyetlen japán nyelvű útikönyvvel érkeztem, amit a kagurazakai könyvtárból kölcsönöztem, és ami – mint megtapasztaltam – nagyobb hangsúlyt fektetett a hol lehet jókat enni és bevásárolni kérdéskörre mint a történelmi, kulturális ismeretek átadására. Viszont minden lépését elmagyarázta az automatából történő jegyvásárlásnak vagy postai bélyegfeladásnak.

Creative Commons

A könyv szerint alkonyat után egy nőnek nem ajánlatos egyedül sétálgatnia, sőt taxiba se üljön. Ezzel jól megijesztett a közbiztonságot illetően, de szerencsére hamar rájöttem, hogy ezek eltúlzott figyelmeztetések, és a hely valamint az emberek nagyon barátságosak.

Az útikönyv nem adott kellő képet, de már a reptérről befele tartó hosszú metróúton szárnyai alá vett egy koreai származású, amerikai lány, aki Szöulban dolgozó idegenként tudta elsorolni az izgalmas megtapasztalnivalókat (felhívva figyelmemet egy sokak által ismeretlen, kis kávézóra, ahol kávézgatás közben pár centis halacskák eszegetik le az elhalt hámsejteket a vendégek medencébe lógatott lábáról, és aminek a szomszédságában olcsón lehet jókat enni. Nagyon szerettem volna, de nem sikerült eljutnom ide...)

A lány távozta után azonnal mellém telepedett egy koreai fiú, aki a Szöulban állomásozó amerikai katonáktól tanulta az angolt, és aki körülbelül azokat a helyeket ajánlotta, amiket a lány unalmasnak titulált, és leszólta azokat, amiket az elődje lelkesen a figyelmembe ajánlott. Szerencsére magyarázatokat is kaptam, így mire a hotelba értem, a két kalauz jóvoltából nagyjából már tudtam, hova is szeretnék elmenni, és persze felmértem, hogy a rendelkezésemre álló idő szinte semmire sem elég. Az útikönyvet félretéve reggel aztán nagy lendülettel vágtam bele a felfedezésbe.   

A teljes cikk a SzívemcsücskeJapán blogban olvasható.