Kattintson ide, ha többet szeretne látni India furcsa világából!

Sófalvi Szilvia

Érkezésem után pár napig komoly erőfeszítésbe telt, hogy ne meredjek egyfolytában elkerekedett szemekkel mindenre és mindenkire. Ez nem mindig sikerült, de idővel azért belejöttem, ellenben engem az ott töltött két hónap alatt végig elkerekedett szemekkel, olykor tátott szájjal bámultak. Előfordult olyan is, hogy a vasútállomáson valaki megkérdezte, mellém ülhet-e, majd miután helyet foglalt, öt centiről nézett hosszasan, mereven az arcomba. Én ezt egy darabig viszonoztam, de pár perc elteltével, látva, hogy teljesen hatástalan a dolog, nevetésben törtem ki. Erre jött a kérdés: "Mi az, min nevetsz?"

Ha Indiába utazunk, meg kell próbálnunk levetkőzni bevett viselkedési normáinkat és az ezekhez kacsolódó elvárásainkat, valamint érdemes alább adni megszokott komfortigényeinket. Mert ott nem úgy működik ám a világ, ahogy nálunk, s ha ezt nem vagyunk képesek felfogni, nem is érdemes nekivágni. 

Hennázó lány

Sófalvi Szilvia

Elsőként azzal kell megbirkózni, hogy ott mi leszünk mások, a fehérember sokak számára a két lábon járó pénztárca szinonimája, elsősorban a turisták által kedvelt helyeken. Itt egész hálózatok épültek ki arra, hogy becsalogassák a gyanútlan utazót a megfelelő boltba/étterembe/hotelba/vallási szertartásra, a legkülönbözőbb eszközökkel. Taxisok és riksások kedvelt módszere, hogy felajánlják, áron alul elvisznek a kívánt helyre, s ezért cserébe "csak megnézünk egy üzletet, de vásárolni nem muszáj". Ennek sose dőljünk be, az egy üzlet az minimum kettő, de inkább több, s vásárolni ugyan tényleg nem muszáj, de ehhez legalább háromnegyed órát kell vitatkoznunk a rendkívül erőszakos árusokkal, akiktől sokan csak azért vásárolnak, hogy sikerüljön végre megszabadulniuk. Arról nem is beszélve, hogy a taxis is érdekelt abban, hogy vásároljunk, hiszen százalékot kap ezután, így biztosak lehetünk benne, hogy ő sem ereszt majd egykönnyen.

Számoljunk a koldusokkal is, akikből India-szerte rengeteg van, és mindig felcsillan a szemük, ha egy turista akad útjukba, s kitartóan követik bármeddig egy kis adomány reményében, bár azt meg kell hagyni, hogy erőszakosság terén jócskán alulmúlják az árusokat. Ha ezzel a – szerintem legnehezebb résszel – sikerült megbirkóznunk, érdemes még hozzászoknunk pár dologhoz, ami ott másként működik.

Tűzvédelem felsőfokon

Sófalvi Szilvia

Az első szembeötlő különbség a privát szféra eltérő mivolta, ami laikus, európai szemmel jóformán nem létezik Indiában. Az ország népsűrűsége több, mint háromszorosa a miénknek, ez azt jelenti, hogy ha a legelhagyatottabb sziklát másszuk meg, vagy tengerparti szakaszt keressük fel, akkor is minidig szembetalálkozunk 2-3 emberrel, vagyis a szállásunk kivételével sosem leszünk egyedül. Az ottaniak számára az egyedüllét azonban nem fizikai természetű: aki ilyesmire vágyik, az akárhol, zajra és zsúfoltságra való tekintet nélkül törökülésbe helyezkedik, becsukja a szemét, s elvonul a világtól. Rendkívül hasznos képesség, érdemes próbálkozni az elsajátításával.

Ha vesszük a bátorságot, s egy hosszabb vonatúton nem az első osztályra váltunk jegyet, érdekes tapasztalatokkal gazdagodhatunk. Például a mi szemünkben baromi udvariatlannak tűnhet, hogy akik reggel hatkor már talpon vannak, fennhangon kiabálnak, alvó utastársaikat a legkevésbé sem véve figyelembe. Pedig ez náluk nem udvariatlanság: aki aludni akar, az alszik, tekintet nélkül a körülményekre. Ennek jegyében esett meg, hogy egyízben reggel hatkor arra ébredtem, valaki erőteljesen dörömböl a szállodaszoba ajtaján.  Miután a dörömbölés nem szűnt, kitápászkodtam az ágyból, felöltöztem, s karikás szemekkel ajtót nyitottam. Az ajtóban az egyik alkalmazott állt, s a legtermészetesebb hangon tette fel a kérdést: "Teát, vagy kávét?"

Itt is akadnak kátyúk...

Sófalvi Szilvia

Persze a helyzet nem mindenhol ennyire drasztikus, a turizmusból élő helyeken jobban ismerik az utazók szokásait, s igyekeznek tiszteletben tartani azokat. De mivel mi vagyunk egy idegen földrészen, ne várjuk senkitől, hogy úgy viselkedjen, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Az indiaiaknak a miénkkel teljesen ellentétes a koszról és tisztaságról alkotott fogalma: ami belül van (lélek), azt törekszenek makulátlanul tisztán tartani, ám a környező dolgokkal ilyen értelemben nem törődnek. Szanaszét hajigálják a szemetet, minek következtében hemzsegnek a patkányok, csótányok és egyéb élősködők szerte az országban, ezen kívül a csatornázás hiányából fakadóan rettenetes a bűz az utcákon, ám ők gondtalanul élnek a mocsok és bűz kellős közepén.

Miért érdemes mégis Indiába utazni? Ha az előzőekben felsoroltaktól képesek vagyunk elvonatkoztatni, számos okot találhatunk, amiért érdemes odalátogatnunk. Mindezek gyökere ugyancsak a kulturális másság. Egészen megrázó élmény olyan helyre tévedni, ahol vannak színek és az emberek tudnak mosolyogni. Mindenki. A mindössze derekukra és fejükre csavart kendőt viselő, öreg, fogatlan, keralai halászok éppúgy, mint a Mumbai utcáinak porában fetrengő koldusgyerekek.

Ezen kívül hiányzik Indiából a nyugati világ személytelensége: nem egy arctalan, közönyös tömeg vesz minket körül nap mint nap, hanem olyan emberek, akik érdeklődve odajönnek megkérdezni, honnan jöttünk, merre tartunk, s segítenek útbaigazítani. Ha csak fél perce állunk valahol tanácstalanul, eltévedve, biztosak lehetünk benne, hogy azonnal akad pár segítőnk, – olykor egy egész gyerekhad – akik addig nem tágítanak mellőlünk, míg a keresett célpontig el nem kísérhetnek.

Khajuraho templomának fala nekünk kicsit furcsa lehet

Sófalvi Szilvia

Emberségesebben bánnak a kéregetőkkel is, Delhiben számos étterem előtt ott guggol egy ötvenfős, éhező had, a vendégek meghagyott maradékára várva. És ha már az ételeknél tartunk, az indiai konyha önmagában megérdemel egy vizitet. Az erős fűszerezéshez gyengébb gyomorzatúaknak akár hetekbe is telhet hozzáedződni, de mindenképp megéri. Vegetáriánusok számára maga a kánaán, végre nem rántott sajtban vagy gombában merül ki egy étkezde vega menüje, hanem legalább harmincféle opció szerepel az étlapon.

A tengerparti részeken nagy hagyománya van a különféle tengeriherkentyű– és halételeknek, ezeket mindenképp érdemes megkóstolni. Goa, és Kerala tengerparti, turistáknak épült éttermeiben magunk választhatjuk ki azt a halat, vagy rákot, ami majd a tányérunkra kerül. Szintén csodás élmény, ha a napsütötte dél-Indiai részeken kalandozunk az ízek világában, sosem tapasztalt ízélményeket okozhat egy ananász, kókuszdió, vagy papaya elfogyasztása; jóformán nem is emlékeztet nálunk kapható, import változatára. Semmiképp ne hagyjuk ki a ’lassi’-t (joghurtos ital, különböző gyümölcsökkel turmixolva) és a ’banana fry’-t (Kerala tartományban honos rántott banán) sem!

Mindezeken túl, ha már hozzászoktunk a színkavalkádhoz, a turbánt és kardot viselő szikhekhez, a narancssárga ruhás, háromágú villás bottal járó szent emberekhez, a Gangeszon  tévével csónakázó cédéárusokhoz ; ha már szemünk se rebben a kígyőbűvölő arcunkba tartott kobrájától, a hajnali hideg elől kabátba bújtatott kecske, vagy a fején többszáz tojással lavírozó férfi látványától, akkor is, mindig marad annyi jóleső szürrealitása az indiai társadalom működésének, amire napról napra rá tudunk csodálkozni, ami miatt érdemes odalátogatni, s közvetlen közelről átélni.

Sófalvi Szilvia