A lovaink fejüket összedugják, és a jeges szélben csillag alakzatot formálva pihennek a sátraink mellett. Bár nyár közepe van, és a völgy is csak nemrég borult árnyékba, egészen közel húzódunk az esti tábortűzhöz. Igazi alpesi táj vesz körül, a Horidol-Szaridag hegység fehér mészkőszirtjei némán őrzik a völgyeket, a lankákat milliónyi vadvirág pöttyözi, és valahol a hátunk mögött mindenhol zúg egy patak. A Bajkál-tó kistestvére, a Huvszgul partjáról indultunk néhány napja, és akkor még ezek a hegyek mindenféle romantikus álmokat ébresztettek bennünk, napfényben békésen legelésző jakokat meg füstölgő jurtakéményeket vizionáltunk az esti tábortűznél. De rá kell jönnünk, ezek a hegyek csak távolról tűnnek ártalmatlannak, itt még nyáron is előfordul egy hóvihar vagy kőlavina. Nem is lakik itt senki, a darhat nomádok a hágón túl, lent a medencében élnek ilyenkor.

 

Másnap reggel a lovak türelmetlenül kószálnak a tábor körül, éhesek, a sziklás talajon kevés táplálékot találtak az éjjel. Át kell jutnunk még ma a hegyeken, de előttünk a hágó. A tenyérnyi széles ösvényt egyik oldalról egy igen lazának tűnő kőomlás, másik oldalról egy mélyben rohanó folyó követi. Lovainkra bízzuk magunkat, nem érdemes ilyenkor zavarni az állatokat, akik tisztában vannak felelősségükkel, két fülük végig előre áll, ez jelzi legjobban, hogy most csak az előttük fekvő útra koncentrálnak. A hágót hamar elérjük, egy kiugró sziklalapon hatalmas ovoo áll, ez a faágakból, szalagokból és állati csontokból emelt gúla fontos helyszíne a sámánista-buddhista vallási hagyományoknak. Az erre haladó karavánok és vándorló családok minden útjuk alkalmával hagynak itt valami kis áldozatot a szerencsés megérkezés reményében. Délután az út lefele még nehezebb, le is szállunk hátasainkról, és csúszkálva-kapaszkodva vezetjük őket le a hegyekből. A folyócska mellettünk már egész mély szurdokot vájt magának a sziklába, melynek oldalában fekete keselyűk százai figyelnek némán. Sötétedik, amikor megpillantjuk a fák között a síkságot. Napok óta ez az első lapos felület.

 

Éjszaka még a sűrű tajgában alszunk, és reggel már szellős ligetek között lovagolunk Rincsnbülm városa felé. Házakat még nem is látunk, amikor magányos lovas közeledik. A szokásos köszönések és jókívánságok után megkér, nézzük meg az autóját, itt van nem messze, nem tudja elindítani, hátha értünk hozzá. Kétkedve nézünk egymásra, de elindulunk utána. Egy aprócska faház és két jurta tűnik fel egy óra múlva, de autó sehol. Megnyugtat, az kicsit odébb van, előbb nézzünk be a családjához egy csésze kumiszra. Az ilyet udvariatlanság visszautasítani, így leszállunk, lemálházunk és kétrét görnyedve belépünk a füstös jurtába. A nagy fazéknyi tea és rotyogó leves állapotából ítélve a háziasszony jó fél órája tudhatta meg, hogy vendégei érkeznek. Hogy hogyan, az mindig titok marad a külföldiek előtt. Húsz perc kumiszivás és szárított sajt ropogtatás után kész a leves, otthon talán válogatnánk belőle, de itt kimondottan jólesnek a zsíros cubákok, inas csontok és olvadt faggyúdarabkák. Indulnánk tovább, de Temul, házigazdánk rázza a fejét. Legalább a legidősebb fiát várjuk meg, nemsokára megérkezik a városból, hoz nekünk valamit. Ismét nem értjük, ezt hogyan tudják előre, de egy óra múlva valóban beesik a fiú, és diadalmasan felmutat egy félliteres, pillepalackos kóla light-ot. A család megtapsolja, mi pedig igyekszünk zavarunkat leplezve, a ragyogó arcok kereszttüzében mind meginni.

Temul végül este nem találja a lovainkat, de megnyugtat, megvannak. Értünk az utalásból, itt kell maradnunk; késő éjszakába nyúlóan tölti a kumiszt és tanítja a mongol énekeket, játékokat, az „autót” pedig meghatottan elfelejtjük. Kora reggel talpon vagyunk, egy légtérben alvás egy nyolcfős családdal bizony nem ad alkalmat túl sok ágyban lustálkodásra. Elbúcsúzunk új barátainktól, mert megtudjuk, a szomszéd költözik, ma bontják le a jurtákat. Átlovagolunk a szomszédba, de semmi rendelleneset nem tapasztalunk. Az állatok szerteszéjjel a horizonton, egy idős asszony a jurta előtt ül a sámlin és dohányzik, a gyerekek bottal kergetik a kutyákat. Kikötjük lovainkat, és hangos „Szájn bájnú” köszönéssel leülünk a jurtában a tűzhely köré. Hamarosan kezdik a pakolást, válaszolnak kérdésünkre nevetve a nagyszülők, de a férfiak három napja kint vannak és a messze kószált állatokat gyűjtik be. Mire megisszuk a teát, eltűnik az összes ágynemű és szőnyeg, majd nagy kiabálásra futunk ki. Kiabálásra, teve- és jakbőgésre, bégetésre és mekegésre. Persze van közte gyereksikoly meg kutyaugatás is, ott köröz a család összes állata a jurtától nem messze, körülöttük a kaftános lovasok hosszú, botra kötözött lasszókkal figyelik a csődületet. Egy-két eltévedt birkát mi is megkergetünk, majd futunk vissza a jurtához, melyről már szedik is le a borítást. Egy óra múlva minden ingóságuk a földön hever, a család felnyergel két tevét, befogja a legnagyobb jakokat a fakordé elé, és érkezésünk után másfél órával már indulnak is az első lovasok az új lakhely felé.

 

Nem mennek messzire, este már az új legelők füvét vizsgálják, és ahogy megérkezünk egy évekkel ezelőtti lakhelyükhöz, látjuk a jurta halvány nyomát a füvön. Anbah és Tuum családja évente négy-öt alkalommal költözik friss legelőre, többnyire generációk bejáratott vándorösvényeit követve, de ezek a rövid átköltözéseknek semmi közük a nagy, őszi és tavaszi tömeges vándorúthoz, amikor több, mint egy héten át küszködnek a medencét ölelő hegységekben, hogy az alacsonyabban fekvő Huvszgul-tó partvidékét vagy nyári szállásaikat elérjék. Másnap reggelre már semmi nem utal arra, hogy tegnap Anbah családja egy nap alatt egy komplett életet pakolt össze és állított fel teljesen ugyanúgy harminc kilométerrel arrébb, csupán gyermekei és háziállatai segítségével. Így már elhisszük, amit mesélnek, hogy októberben, amikor már régen vastag hó takarja a hegyeket, a gyerekeket faládákban a lovak és tevék oldalára erősítik, a magatehetetlen öregeket fa hordágyakon a jakok mögé kötik, és így kelnek át a hágókon, évről évre ugyanúgy. És minden évben vannak, akik szakadékba zuhannak, megfagynak, ott maradnak a Horidol-Szaridag néma mészkőszirtjei között.

– Miért ennyire fontos a vándorlás, nem lehet valahol tovább maradni? – kérdezem Anbahot.

– Élni kell – válaszolja egyszerű logikával –, ha egyszer megragadunk egy helyen, elfogy a legelő, az állatok mind elpusztulnak, és mi is éhen halunk. Azért utazunk, hogy éljünk.

 

H. ”Bedouin”