Épp tíz évvel ezelőtt kezdtem el önismerettel foglalkozni. Amikor gyermekvállalásról beszélgettünk a férjemmel, elkezdtem gyermeknevelésről szóló könyveket olvasni, azonban folyamatosan a bennem lévő gyermekre került a fókusz. Asszociálni kezdtem a feltörő érzéseimre, ahonnan előkerültek életem első csalódásai, mint mikor egy kislány barátnőm visszautasította a legjobb barátnői titulust.

A szakkönyvek által ráláthattam önmagamra, ahol nem volt lelkiismeret-furdalásom, nem szégyelltem magam, nem okoltam magamat bizonyos hibákért. Kezdtem megérteni szüleim tetteit, döntéseit, reakcióit. Nem haragudtam rájuk sosem, az tabu volt. Tíz év kellett hozzá, hogy megengedjem magamnak a haragot.

Egy diktatórikus országban éltem pár évet, amikor rájöttem, hogy a saját magam alkotta félelmek gátolnak a cselekvésben. A nyomás elindított abba az irányba, hogy megkeressem a félelmem okát. Sosem gondoltam, hogy bármi okom lehet a panaszra. Nem is lehetett, mert ha ellene mentem volna az ideálnak, visszarángattak a régi kerékvágásba.

Ahogy kirepültem a fészekből, megdöbbentő erővel jöttek az erőszakos, agresszív álmok, éjszakáról éjszakára. Egyik szülőmnek pánikbetegsége volt, az ő szülőjének idegösszeomlása. Én nem szerettem volna hasonlókat, emiatt preventív lépéseket kezdtem el tenni. Megszámlálhatatlan sok szakirodalmat olvastam el, mire megtaláltam a saját vonalamat. Túl érzékenynek, túl aggodalmaskodónak voltam titulálva, amit szégyenbélyegként viseltem magamon. Az evolúciós pszichológiának köszönhetően ezekre a tulajdonságaimra már előnyként tekintek.

Az viszont valódi probléma volt, hogy a biztonságérzetem hiányos volt. Megértettem, hogy az összes felmenőnknek voltak traumái, problémái, a kérdésem viszont az lett idővel, hogy meddig lehet ezt kifogásként használni? Hibázunk, de felállhatunk, bocsánatot kérhetünk, tehetünk érte.

Az első egy év – nevezzük – önismeret után azt hittem, hogy mindent tudok magamról, megoldottam az összes problémámat, feloldoztam magam, kiszabadultam a magam alkotta gúzsból. Aztán újabb kérdéskör vetődött fel, visszatértek a negatív családi sémák. És mintha mindent elölről kellett volna kezdenem.

De – tételezzük fel – a tudatalattim elkezdett dolgozni. Volt egy visszatérő álmom, ahol egy nagymacska el akar kapni. Lábamon éreztem a karmát, amint végig hasítja a bőröm. Aztán legközelebb már csak karcolta a lábam, és felébredtem. Majd képes lettem elmenekülni előle. Végül rázártam egy ajtót.

Ezután úgy véltem, hogy a fejlődés folyamatos, ami abban segít, hogy az életben újonnan felmerülő problémákat tudjam kezelni. Egy kellemes délután gyermekemmel uzsonnáztunk, amikor hirtelen felpattant, és szájában az étellel elrohant az asztaltól. Nálunk merev szabály, hogy evés közben nincs mozgás, baba elsősegély tanfolyamon is részt vettem. Majd futtában elesett, és elkezdett fulladozni. Odamentem hozzá, de már elszürkült az arca, és a karomba omlott rongybaba teste.

Tudtam, hogy nincs ideje a mentőnek ideérni. Azonnal nekiláttam a babáknak való manővernek, ami viszont nem sikerült. Ott guggoltam a földön és bepánikoltam. Elkezdtem az ajtó felé vonszolni a bágyadt testet, ki akartam kiabálni, hátha valaki meghall, és tud segíteni. Aztán mielőtt eljutottam volna odáig, bedühödtem, tudtam, hogy nincs időm, és azon gondolkodtam, hogy nem lehetséges, hogy ne oldjam meg.

Ekkor jutott eszembe, hogy én újszülöttként kerültem hasonló szituációba, és egy véletlen mozdulatnak köszönhetően nem fulladtam meg. És a véletlen mozdulat adott ötletet, hogy akkor is kirázom belőle azt a falatot. Heimlich-féle műfogást kezdtem el használni, amitől kiesett az étel a szájából. Negyvenöt percig ültünk sokkos állapotban a földön egymást átölelve.

Ezután tudtam, hogy azonnal fel kell dolgoznom az esetet, mert ez ennyivel nem fog lezárulni. Magamat ismerve, tudtam, hogy a kibeszélés az egyik legjobb módja ennek. Az eset után hamar leírtam a történteket és sokszor átolvastam. Elküldtem a barátaimnak, és minden választ alaposan megvizsgáltam. Ezáltal újra és újra megéltem az esetet, mintha tőrt döftek volna a szívembe minden egyes alkalommal.

Hiába bátorítottak, bennem folyton az kavargott, hogy miért nem sikerült a megfelelő technika, mi lesz, ha máskor is előfordul, és akkor már nem lesz olyan szerencsém. Mikor szembe mertem nézni a félelmemmel, hogy mit kellett volna csinálnom, kiderült, hogy effektíve jól csináltam, mert a babatanfolyam óta eltelt pár év.

Azóta úgy vélekedek, hogy együtt kell élnem önmagammal. Legutóbbi nagymacskás álmomban az állatok közt sétáltam, próbáltam úgy mozogni, hogy összhangba kerüljek velük.

Amikor életemben először lovagoltam, ért egy kisebb incidens, és rettegni kezdtem a lovaktól. Annak ellenére, hogy kifejezetten kedvelem az állatot, nem tudtam kezelni a félelmemet. Több mint tíz év után, leginkább a lovak iránti szenvedélyem végett, rászántam magam, hogy megtanulok lovagolni. Másfél éven át tanultam, minden egyes alkalommal félve ültem a lóra, de diadalittasan szálltam le róla. Büszke voltam magamra, erősnek éreztem magam.

Aztán a terhességem miatt kimaradt egy év, és mikor újra elmentem, ugyanott kezdtem mindent: kiszámíthatatlannak éreztem a helyzetet. Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy nem tudok mindent megoldani. Mindent megtettem érte, mert valódi vágy vezérelte cél volt, de el kellett fogadnom a határaimat. Azóta eltelt pár év, újra felmerült bennem a téma, és az jutott az eszembe, hogy lehetséges, hogy a félelmet nem a lóhoz kellene társítanom. Folyamatosan olvasok pszichológiai könyveket, csipegetve a hozzáadott értékekből, így a régebbi dolgok új értelmet is nyerhetnek.

Egy adott cél érdekében tágítani a határaimat az egyik módszerem arra, hogy épüljek. Hogy azt érezhessem, megpróbáltam. Habár egy ilyen személyes jellegű monológ sebezhetővé tesz, vállalom magam, és rányomok a küldés gombra.

A pályázatról itt találhat infókat.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, melynek témája az anyánkhoz való viszonyunk és az anyaság. Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.

(A nyitókép illusztráció)