Kell, hogy aki a társuk az életben, a hivatásukban is a társuk legyen? El tudnák képzelni, hogy a párjuk olyan területen dolgozzon, aminek semmi köze az irodalomhoz?

Dragomán György: Kettőnkről nem tudom máshogy elképzelni, már csak azért sem, mert tizenöt éves korunk óta élünk így. Nehéz lenne, ha a másik nem tudna rólam mindent. Mindkettőnk életének nagyon nagy része az írás; nincs nap, amikor ne merülne fel, min dolgozik épp a másik. És ez így volt az első perctől kezdve: egymás szerkesztői vagyunk. De persze lehetne el másként is, hiszen írunk másmilyen emberekről. Sosem írtunk még íróházaspárokról. De ha azt kérdezi, akarnám-e máshogy, nemet mondanék, mert ez így nagyon jól működik. Sosem merül fel köztünk, hogy „te meg miért vagy kiborulva, mikor semmi baj nincs?” A másik tökéletesen megérti, hogy azért vagyok kiborulva, mert egy nem létező ember nem létező élethelyzetének a leírásával kínlódom éppen.

Szabó T. Anna: Én tigrisketrecnek hívom ezt az állapotot, amikor mindketten járkálunk körbe-körbe, képletesen és fejben, és szikrázik bennünk a feszültség. Állandóan együtt vagyunk, a kezdetektől fogva. Az életünk az irodalom, én mindig írókba voltam szerelmes, bár eleinte régi, halott írókba: az irodalom iránti mély szeretetem miatt fontos nekem, hogy szakmabelivel legyek együtt. De abban biztos vagyok, hogy egy regényírót nagyon nehéz kívülről megérteni: ha nem író az író párja, nem érti, hogy miért követel ez pálya teljes embert.

Ehhez képest szinte minden női magazin és életmód-tanácsadó leszögezi: az bizony nem jó, ha egy pár éjjel-nappal együtt van, kell az énidő és az elegendő intim szféra. Önöknél mégis működik a dolog 35 éve.

Rendelje meg online!

D. Gy.: Tényleg működik, még ha adódnak is feszültségek. Nem tudunk receptet adni arra, hogy kell ezt csinálni, de az biztosan fontos, hogy tényleg érdekeljen a másik. Ha nem lennénk kíváncsiak egymásra, biztosan nem lennénk együtt. A mienk a szokásosnál is intimebb kapcsolat abban az értelemben, hogy szinte minden időt egy térben, egymás társaságában töltünk. A tanácsadók talán arra gondolnak, nem jó, ha mindent tudsz a másikról: de az írás pont az a dolog, amiről sosem tudhatsz meg mindent. Fogalmam sincs, Anna mit ír éppen, és mindig meglep vele. Sőt, magunk sem tudjuk előre, hogy mit fogunk írni, mert az írás sosem válhat rutinná – ha puszta rutin, már nem elég jó. Egyébként is vigyázunk arra, hogy legyen egy kis énidőnk, de az írás önmagában is az. Aki ír, egyedül van. Hiába írunk egymás mellett, fejben teljesen máshol vagyunk.

Sz. T. A.: Amíg a gyerekek kicsik voltak, sokszor féltékeny voltam Gyuri írásidejére, pedig amíg kicsi volt a lakásunk, neki sem volt akkora élmény úgy írni a konyhában, hogy én közben a két gyerekkel főztem körülötte. Az énidő akkor egy írósapka volt számára, amit, ha feltett, tudtuk, hogy nem szabad zavarni. Amikor aztán egy hetet egyedül töltöttem Finnországban, végre rájöttem, mekkora küzdelem ez: egyedül vagy, csikorgatod a fogadat, úgy kínlódsz, de írnod kell, és nincs, aki megöleljen és segítsen. Nem szabad irigykedni erre.

D. Gy.: Ha ugyanazon a munkahelyen dolgoznánk mindketten, az biztos nem lenne jó, mert ott függőségi, felelősségi helyzet alakulna ki. Nálunk nincs ilyen. Miközben írunk, nem tudjuk, mit csinál a másik: mondhatni egy tető alatt dolgozunk, de két külön cégnél.

Ezeket a határokat konkrétan kijelölték? Nincs váll fölött beleolvasás, beleszólás?

Sz. T. A.: Nem, soha. Nem szoktam kéziratok után kutatni; akkor sem néztem meg semmit, amikor hosszú ideig nem mutatott magától írást. Nem sürgetek, nem is kérdezek: várom, hogy ő mondja. Ezeket a határokat nagyon kell tisztelni.

D. Gy.: Pontosan tudom, miért nem mutatja meg: mert nincs kész. Félkészen nem is érdekel, a félkész szöveget úgyis csak a szerzője érti; ha olyan állapotban lesz a szöveg, majd megmutatja. A laikusok úgy képzelik el, hogy ha megvan az első harminc oldal, azt már meg lehet nézni; gyűlölöm is, ha azt kérik, küldjem el az elejét. Nem tudom elküldeni, mert nem az elején kezdem, vagy a közepe lesz az eleje. Ezt minden író tudja.

Sz. T. A.: Persze van olyan, hogy valami sehogysem működik, és olyankor lehet segítséget kérni a másiktól. Volt olyan gyerekvers, aminek csak az első sorát tudtam megírni, és tovább nem ment: megmutattam neki, és onnantól együtt játszottunk a szöveggel.

Olvassa tovább Kovács Bálint interjúját a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben kapcsolatainkkal foglalkozunk.

Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!