Irán visszalőtt: Katari és iraki amerikai bázisokat ért támadás
Teherán kommunikációjából az olvasható ki, hogy szeretnék az ellenségeskedést ennyiben hagyni.
Az elengedés bátorság
Nincs továbblépés, változás, fejlődés elengedés nélkül. Minden változásnak megfizetjük az árát, kezdve a születésünkkel, amikor méltatlankodva, de elengedjük ragaszkodásunkat az anyai méhhez. Később elengedjük az ételt, melegséget, biztonságot nyújtó anyai mellet. Elszakadunk, eltávolodunk anyánktól, de vissza-visszaszaladunk, mert nem egyszerű a fejlődés: kapaszkodunk anyánk szoknyájába, de izgalmas felfedeznivalóival hív az élet. Ez a kettősség munkál bennünk egész életen át, a maradás, a stagnálás, ami a biztonságot nyújtja, vagy a változás, ami kockázatot jelent ugyan, de testi, lelki, szellemi növekedésünket szolgálja.
Az elengedés reményt nyújt
A felsorolt fejlődési krízisek mellett nagyobb veszteségeket is elszenvedünk életünk során: ilyen lehet egy baleset, betegség, munkahely elvesztése, anyagi csőd, válás, haláleset. Nem tudjuk az életünket úgy leélni, hogy mindezek elkerüljenek bennünket. Hiába vagyunk ezzel tisztában, mégis elveszítjük a biztonságos világba vetett hitünket. Hiszen eddig abban éltünk, hogy csak másokat ér baleset, másoknak ég le a házuk és másoknak születik beteg gyermekük.
És most velünk is megtörtént, hogy lehetséges ez? Elveszítettünk valamit, ami a miénk volt, vagy azt hittük, hogy a miénk. Elvette tőlünk a sors, az élet, Isten, vagy egy másik személy. Nem mi engedjük el, hanem erővel elragadják tőlünk, hiába kapálózunk utána, mert ragaszkodunk hozzá, azt akarjuk, hogy örökké a miénk legyen. Szenvedünk, tiltakozunk, lázadunk. Azt gondoljuk, az élet igazságtalanul elbánt velünk.
Önmagam legyek a fájdalomban
Shutterstock
Az elengedés gazdaggá tesz
Engedd el! – mondják a jóakarók. Készséggel, de hogyan? Bármennyire nehezen viselhető is a veszteség következtében fellépő gyász, át kell élni ahhoz, hogy tovább tudjunk menni. Hiba lenne a fájdalmat elnyomni, erősnek lenni, megfelelve mások vagy önmagunk elvárásának, vagy egyszerűen csak megrettenve a fájdalom súlyától, elmenekülni előle. Mielőtt azonban elengedem a ragaszkodásomat ahhoz, amit vagy akit elveszítettem, előbb el kell engednem mást is.
El kell engednem a magamról alkotott képet: hogy mindig erős vagyok, mosolygós, olyan ember, aki mindent megold, akinek jól mennek a dolgai, aki sikeres, akinek rendben van a házassága, akinek a gyerekei eminens tanulók, akinek nem halnak meg hozzátartozói, de ha mégis, azt emelt fővel viseli. Hagyom, hogy önmagam legyek a fájdalomban. Elengedem a magamnak hazudott és másoknak mutatott énemet, és megengedem magamnak, hogy sebzettségemet előbb felismerjem, majd megláttassam másokkal is.
Csakis így indulhatunk el a gyógyulás felé. Bizony, ez a folyamat nem könnyű, ez a gyász időszaka. Ilyenkor még nem tudunk reálisan gondolkodni, hánynak-vetnek az érzelmek. Komoly belső munka, esetleg egyéni vagy csoportos segítség, hosszú idő szükséges, amíg elfogadjuk, hogy lehet albérletben is élni, hogy a csődbe ment vállalkozás helyett más lehetőségek is léteznek, hogy az ember halandó, hogy a társunk mást szeret. Ez az elfogadás az elengedés. Ekkor már rápillanthatunk a történtekre úgy is, hogy mi volt bennük a szerepünk, mik a tanulságai.
Singer Magdolna író, gyásztanácsadó cikke teljes terjedelmében a HVG Extra Pszichológia legfrissebb, november 20-án megjelent számában olvasható, melyben az elengedés, a gyász és az újrakezdés témáját járjuk körül szakértő szerzőinkkel. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg – akár a régebbi számokat is – kiadónál!
