Jelinek nem volt hajlandó megjelenni a díjátadáson, Lessing pedig a sajtó érdeklődését arra használja fel, hogy válogatás nélkül beszóljon mindenkinek. Korábban már kifejtette, hogy mindig is utálta Blairt, Busht pedig egy fárasztó csapásnak tartja a világ számára. Úgyhogy az újságírók biztosak lehetnek, Lessing nyilatkozatával komoly nézettségre számíthat.

Lessing. Közel a földhöz © AP

A Time magazin most új könyve, az Alfred és Emily kapcsán kérdezte. Doris Lessinget a világ dolgairól. A ránézésre tündéri nagymaminak látszó 88 éves írónő már az első válaszában belecsapott a lecsóba, közölte ugyanis, hogy Svédországban nincsen semmi a Nobel-díjon kívül, nem tud felmutatni semmilyen komolyabb irodalmi hagyományt, érthető tehát, hogy a díjból próbálják meg kihozni a legtöbbet. Saját magát sem kímélte azonban, nem kívánt visszaélni a korával: „ahogy öregszünk, nem leszünk bölcsebbek, csak ingerlékenyebbek.”

Amikor az újságíró arról kérdezte, egyetért-e azzal a jellemzéssel, amit a díjat odaítélő bizottság adott róla, miszerint Lessing „a női tapasztalatok epikusa”, az írónő azt válaszolta, hogy valamit csak kellett mondaniuk. „Látom magam előtt, ahogy valaki ott ül és gondolkodik, »mi a fenét mondjuk erről? Nem szereti, ha feministának nevezik, akkor mit mondjunk?«” – ironizált Lessing.

Saját anyjáról és kapcsolatukról beszélve Lessing kitért a női ösztönökre és az anyaságra is. „Azt hiszem, az anyámnak nem voltak különösebb anyai ösztönei. Nem kellett volna gyerekeket szülnie. Eszébe jutott már valaha, hogy a fogamzásgátló tabletta boldog eljöveteléig olyan nők, akiknek semmiféle anyai ösztönük sem volt, előfordulhatott, hogy tíz gyereket is szültek, pusztán azért, mert a nőknek ez volt a dolga? Micsoda rémálom” – mondta az írónő.

Lessing maga sem egy hagyományos anyatípus, mivel saját bevallása szerint, aki ír, annak nem marad túl sok felesleges energiája arra, hogy megszállottja legyen a gyerekeinek, úgyhogy az anyjával ellentétben róla igazán nem lehet elmondani, hogy a gyerekein keresztül élte volna az életét. Mindettől függetlenül Lessing is háromszor szült, de szerinte ez a második világháború utáni helyzettel is magyarázható. Hiába mondogatták a lányok akkoriban, hogy „nem hozok még egy gyereket erre a szörnyű világra”, mégis megtették. „Nem hiszem, hogy a sorsunkat a legkevésbé is befolyásolná, hogy mi mit akarunk.”

Az interjú ezután az afrikai politikai helyzettel foglalkozott, hiszen Doris Lessing hosszú éveket élt Rodéziában, mostani nevén Zimbabwéban, illetve keményen kritizálta a dél-afrikai apartheidet és a fehér uralmat a kontinensen. Robert Mugabéról alkotott véleménye is lesújtó. „Egy szörnyű kis terror az az ember. A dél-afrikai Mbeki támogatja, és a legtöbb fekete vezető csak mostanában döntött úgy, hogy rossznak találják. Nem szeretik a maguk közül valót kritizálni. Mugabe létrehozott egy kasztot, az emberek egy rétegét, akik olyanok, mint ő, akik korruptak és tisztességtelenek. Nem úgy működik, hogy megszabadulunk Mugabétól és minden rendben lesz, mert nem lesz” – kelt ki az írónő.

És bár a fehér uralmat elítélte, Lessing mégis furcsa, a legkevésbé sem politikailag korrekt választ adott arra a kérdésre, hogy elutazik-e még Zimbabwébe. „Oh, istenem, dehogy. Le van rombolva. A fehérek alatt ez egy jól működő ország volt. Gyakorlatilag bármit meg lehetett termelni. Voltak vasútjaink, postahivatalok és utak és jött a víz a csapból. Ezeket nem lehet egyetlen éjszaka alatt visszacsinálni” – nosztalgiázott.

A Time újságírója ezek után rámutatott, hogy az írónő, mintha szeretne szembemenni a dolgokkal, de Lessing nem jött zavarba. „Hajlamos vagyok rá, hogy elmondjam a véleményem, ami nem feltétlenül jó ötlet. Nem gondolom, hogy a tapintat mintaképe lennék.” Hát az biztosan nem, de nem is ezért szeretjük Doris Lessinget.