A pécsi Zsolnay-kút. Szarva közt a tőgyit © pecs2010.hu

„Az EKF-program, Deák Ferenc egykori szavait használva, valószínűleg a magyar demokrácia orvosi lova. A pécsi történeten minden olyan betegség fölfedezhető, ami a magyar társadalmat, mentalitást, a mai magyar politikai elitet, mentalitását jellemzi; ami a demokrácia működésmódját jellemzi” – nyilatkozta a pécsi projekt ötletgazdája és első tartalmi irányítója, Takáts József eszmetörténész az áprilisi Mozgó Világnak, amely terjedelmes összeállításban számol be a pácban lévő vállalkozásról. (Kulturális) decentralizáció, regionalitás és kultúrára (kulturális iparra) alapozódó városrehabilitáció – ezt ígérte A határtalan város néven futó pécsi pályázat 2005-ben. Ehhez képest az időzavarral küszködő óriásprojekt most a dezorientáltság, a parlagiasság és az urbanisztikai tervszerűtlenség jeleit mutatja – legalábbis ilyen a folyóirat cikkeinek és egy múlt heti urbanisztikai műhelytanácskozás összhatása.

Aki járt Pécsett, személyesen is tapasztalhatta, hogy a többség lemondó mosollyal kommentálja a városvezetés és az EKF-menedzsment csetlését-botlását. A projekt irányítóinak kincstári optimizmusa tragikomikusan hat látva azt, hogy az eredetileg öt nagy kulcsprojektből – amiből mostanra négy maradt – egyelőre szinte semmit sem látni. A nagy kiállítótér nem fog megépülni; a Zsolnay Kulturális Negyed nem tudni, hogy pontosan mit foglal majd magába; a koncert- és konferenciaközpontnak tegnap jutott el az engedélyezési terve átadásáig; illetve a tudásközpont és könyvtár építése sem indult még el. A közterek rehabilitációja az egyetlen olyan infrastrukturális fejlesztés, amelynek már szemmel látható jelei mutatkoznak. A projekt felelősei legalább egy éve türelemre intik az aggodalmaskodókat, mondják, ekkora építkezéseknél legalább annyi idő az előkészítés, mint magukat a házakat felhúzni. Legutóbb áprilisban Szili Katalin házelnökkel megerősítve ígérték, hogy 2010 márciusára az összes beruházás elkészül, és még az M6-os autópálya is eljut Pécsig. És az is igaz, hogy egyelőre az Európai Bizottság is elégedett az előkészületekkel. Lehet persze, hogy futnak a pénzük után, a kármentés része az is, hogy nem fokozzák azt a zűrvart, ami - igaz, ami igaz - már több EKF-nál is előfordult. A legnagyobb blama Patraszé volt, ahol semmi sem készült el időre, és a programok nívója is alig múlta felül egy falusi búcsúét.

Vannak, akik a pécsi projekt vesszőfutását éppen a túlvállalással magyarázzák. Minek kellett ekkora fejlesztést vállalni, miért kell ennyit építeni egy olyan településnek, amelynek így is jelentős, nehezen finanszírozható kulturális intézményhálózata van? És az sem mellékes, hogy a város teljes évi költségvetése jóval negyven milliárd forint alatt van, míg az EKF büdzséje jelentősen felette lesz, nem beszélve a már meglévő 18 milliárdos adósságállományról és a 6 milliárdosra tervezett kötvénykibocsátásról. Takács szerint ezért elsősorban a kormány pályázati kiírása a ludas: „ha a pályázat[i kiírás] nem kívánta volna a pályázó városoktól, hogy nagyszabású városalakító tervvel álljanak elő, akkor nem álltunk volna elő ilyen tervvel.”

A másik, sokak szerint még ennél is fontosabb probléma, hogy nem tudni, milyen programokkal szolgálja majd ki a „fesztivál” a várost és környékét, illetve az ide látogató – remények szerint – egymillió embert. A pécsi EKF zivataros történetét jól ismerő, azt több írásban is dokumentáló Somlyódy Dóra szerint a „felvezető programok” nem sok jót ígérnek. Gonoszkodva idézi fel, hogy a Nyitott Ház kiállításorozatban a pécsi egyetemisták, majd a helyi unitárius alkotóközösség munkáit mutatták be. Mások azon élcelődnek, hogy Placido Domingo már jó előre beharangozott idei augusztusi fellépésének kísérő programja az „esztelen költekezés” miatt talán csak a lekváros lepényevő staféta lehet.

Az eredeti pályázat a legtöbb döntési folyamatot társadalmasítani akarta, a civil világot valódi alakítóként kívánta bevonni. Ehhez képest az elemi dolgokat is sok esetben titkolózás övezi. A megvalósíthatósági tanulmány üzleti érdekekre hivatkozva elvileg máig titkosítva van. Igaz, Magyarországon vagyunk, így hát mégiscsak kiszivárgott, de alig lett valamivel kevesebb kérdőjel. A civilek folyamatosan koptak ki a döntéshozatalból és az irányításból, sőt a sokasodó zűrök nyomán a helyi döntéshozók egyfajta szükséges vészmegoldásként értékelik, hogy teret nyert „a profi menedzserszemlélet”. Az új időknek új dalosa Mészáros András, aki lényegében a projekt teljhatalmú vezetője, és Somlyódy szerint biztos politikai (elsősorban szocialista, és részben fideszes) hátországa van. Többen egyenesen Szili Katalin emberének tekintik.

Elég nyilvánvaló, hogy a kívánatosnál nagyobb szerepe van a politikának, illetve a politikusoknak a vállalkozás sorsának alakulásában. Bár a pécsi pályázatot a nemzetközi szakmai zsűri a legmagasabbra értékelte, nem lehet kizárni: már a kormány döntésében erős szerepet kapott, hogy a város fontos MSZP-s bázisnak számít, ráadásul számos szocialista vezető (Gyurcsány, Szili és a később súlyos balesetet szenvedő Toller László polgármester) erősen kötődik Pécshez, bázisának tekinti, és érdekelt a sikeres óriásprojektben. Deák állatorvosi lova persze itt nyerít a leghangosabban. A Hiller István kultusztárca, illetve a pécsi menedzsment, a Fidesz uralta megyei önkormányzat, illetve az MSZP-s városvezetés folytonos viszálya további akadályokat gördít az EKF elé.

A sorozatos személyi változások, a behozhatatlannak látszó csúszás, a napfényre kerülő intrikák, korrupciós találgatások, a közpénz pancser felhasználása mellett azonban alig esik szó az EKF urbanisztikai következményeiről. Pedig mint az múlt héten egy műhelybeszélgetésen kiderült, várhatóan jelentősek lesznek, és alaposan átszabják majd a város arculatát, illetve fenekestül felforgatják Pécs társadalmát.

A három nagy beruházás (a kulturális negyed, a koncertterem, illetve a tudásközpont) Pécsnek egy viszonylag kis területén, egymáshoz közel épülhet meg. Eredetileg nem így tervezték, de leginkább az időhiány ezt a szükségmegoldást kínálta, és még így sem ment az építési terület megszerzése zökkenők nélkül. Mint azt a HVG nemrég megírta, „sürgősségi felárral” felhizlalt 800 milliót kellett az egykori tulajdonosoknak kifizetni, hogy birtokon belülre kerülhessen az önkormányzat. A beruházások területét nagyjából félkörívben leromlott, komfort nélküli vagy teljesen lelakott lakásokból álló lakóövezet szegélyezi. Itt (is) élnek a város szegényei, akiknek többsége cigány. Mint urbanisták, szociológusok kifejtették, nagy a veszélye annak, hogy nekik itt rövid időn belül nem lesz maradásuk, mert spontán folyamatok, de akár a város vezetőinek a befektetők szándékait és a pécsi szavazók akaratát kiszolgáló döntései következtében menniük kell majd vagy a környező településekre vagy Pécs más lepukkant telepszerű részeire.

Guttmann Szabolcs, aki a tavalyi EKF, a romániai Nagyszeben (Sibiu) főépítésze elmondta, hogy náluk is rehabilitálták a történeti belvárost, de ez nem vezetett tömeges lakosságcseréhez. A múlt heti rendezvényen többen, köztük Zolnay János szociológus is éppen a városrehabilitáció komplexitását hiányolta a projektből, mondván, ha egyedül csak az építkezés – az ő szempontjukból bontás – van, akkor a helyiek semmit sem kapnak, és előbb-utóbb földönfutókká válnak. Gonda Tibor alpolgármester elismerte, hogy van ilyen veszély, de szerinte a körüllakók is nyernek a változásokkal. Nem is szólva arról, hogy a közterek felújítása során jut majd az ő környezetük rendbetételére is, és a kiállítótér meghiúsulása révén felszabadult milliárdokból újabb másfél jut városrehabilitációra.

Pécsett mintegy 14–16 ezer zömében kolompár és beás cigány él, ők adják a lakosság úgy tíz százalékát. Nekik aligha kínál lehetőséget a városrészek kulturális vagy befektetési célú megújítása, esetükben csakis a szociális városrehabilitáció lehet a megoldás, amelynek óvatos elveit a fenntartható európai városokról szóló ún. lipcsei charta nevesíti. Ez a helyi közösségek bevonását és a társadalmi kohéziót erősítő programokat kulcsfontosságának tekinti, akárcsak Pécs eredeti pályázati anyaga.

A baranyai megyeszékhelyt eddig lényegében elkerülte a dzsentrifikáció. Ez az az urbanisztikai folyamat, amelynek során az egykori elslumosodott, leromlott városrészekből a középosztály a perifériára szorítja a szegényeket. Magyarországon több példa is van rá, amikor befektetési célú ingatlanfejlesztés vagy városrehabilitáció nyomán/címén szüntetik meg a szegények, leginkább a cigányok lakóhelyeit, egyben teremtenek új középosztályos otthonokat. Ez történt durva módon Kaposváron, elhúzódva Miskolcon, finomabb módszerekkel a Ferencvárosban és a Józsefvárosban. Zolnayék úgy látják, komoly kockázata van, hogy hasonló történik a közeljövőben Pécsett is. Az urbanisták azt állítják, hogy a társadalmi tér ennyire durva változásának, a szegregációnak az árát nem csak a szegények fizetik meg, hanem a látszólag haszonélvező középosztály is. Előbbi előbb, utóbbi később.

(Mozgó Világ, 2008/4)