Godard: Week-end. Nem vakáció

Minden eddigi társadalom története osztályharcok története – tudjuk jól Marxéktól. Azt meg Lenintől, hogy társadalmi forradalom létrejöttének nélkülözhetetlen, objektív tényezője maga a forradalmi helyzet. – S mi is lenne az, Vlagyimir Iljics? – A forradalmi helyzet akkor következik be, amikor az uralkodó osztályok már nem tudnak a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig már nem akarnak a régi módon élni.

Már 1968-ban sem volt persze könnyű megtalálni az uralkodó osztályokat meg az elnyomottakat. Ma az is furcsán hathat, hogy az autonómia és spontaneitás után sóvárgó forradalmárok éppen Kínában, Maóban és kulturális forradalomban találtak mintát. Meg a Nouvelle Vague-ban, a francia Új Hullám filmjeiben. Godard, Truffaut, Lelouch és a többiek a forradalmi helyzet szubjektív előkészítéséhez járultak hozzá műveikkel – formálva a néptömegek tudati állapotát.

Utólag élcelődhetünk persze ezen, de irigyelhetjük is a kort, amelyben ekkora kaliberű alkotásokra tódult a közönség, és – szemben a mai vizuális tömegétkeztetéssel – társadalmi eseménynek számított a mozi. A Filmvilág hónapról hónapra dolgozza fel a negyven évvel ezelőtti eseményeket. A júniusi számban a franciák kerültek sorra.

Ádám Péter írásában felelevenít egy korabeli karikatúrát, amint a mozi közönségének a rendező Jean-Luc Godard perecárusként kínálja portékáját, utcaköveket és Molotov-koktélokat. A lázadóknak valóban az üde újhullámos filmek is szállították a muníciót, és az utcai események is mintha filmes jelenetek lettek volna. És, mint kiderül, tulajdonképpen a filmesek tartották a leghosszabb ideig harcállásukat. Nemcsak azért, mert februártól júniusig forrt a világ bús tengere körülöttük, hanem azért, mert évekig hatással volt rendezőikre ’68 szelleme. Mint Kovács András Bálint filmesztéta cikkéből kiderül, a ’67-ben radikálisan megújuló Godard tíz éven keresztül hű maradt saját fordulatához. Nem véletlen, hogy alkotótársával, Jean-Pierre Gorinnel alkotott „csoportja” éppen a modern filmnyelv avantgardistájáról, a szovjet filmpropagandista Dziga Vertovról kapta nevét. Godard a politikai agitációjához új filmnyelvet akart, és erre saját karrierjét is feltette. Kár, hogy mi, magyar nézők nem láthattuk, mire ment vele. A ’67-es – tényleg zseniális – Week-end még bekerült a honi mozikba, de a többi már nem. Meglehet, ebben szerepe volt annak is, hogy Godard-ék gyűlölték a Szovjetuniót meg kapcsolt részeit, és a hazai kultúrpolitika sem lehetett annyira stupid, hogy fel ne ismerje a francia rendező filmjeinek anarchizmusát.

1968-ban botrányba fulladt a „mozi nagy ünnepe”, a cannes-i fesztivál is. A szabotőr filmrendezőknek sikerült berekesztetniük a versenyt, a tervezett huszonkilenc filmből mindössze tizenkettőt mutattak be. A Csillagosok, katonákkal Jancsó Miklós is részese volt a versenyprogramnak, de ő sem tudta függetleníteni magát a történésektől. Nem is akarta. A címben szereplő „szarrobbanás” a cannes-i vircsaftra vonatkozik. Állítólag Jancsó is egyike volt azoknak, akik a függönybe kapaszkodva akadályozták meg a fesztiválvetítést. A Filmvilágban közölt visszaemlékezésében mindenesetre erről nem tesz említést. Arról viszont igen, hogy Párizsban még ő is köveket dobált a rohamrendőrökre: „Dobok egy követ. Nem megy odáig, de azért nagy a mellényem. Na, még egyet, aztán már el is húzok.” Ímé, így nézett ki akkoriban az értelmiség útja az osztályhatalomhoz.

(Filmvilág, 2008/6)