Íreknek, feketéknek, kutyáknak tilos!

Utolsó frissítés:

Permanens botrányok, késelések, verekedések, az első egyenes tévéadásban elmondott kültelki trágárságok, bálványait teli szájjal csulázó közönség, felséggyalázás, drog, pia, gyors szex, tépett ruhák, biztosítótűk, művészieskedés és proli vircsaft. Nem csak ez volt a punk. Frivolitások és hitvallások Johnny Rotten, a Sex Pistols énekese saját előadásában.

Glen, John, Steve és Paul.
A négy gombás fej
Egymással versengve állítunk idén emléket 1968-nak. Emlékezések, szépelgő interjúk, tematikus és fotókötetek, magazinmellékletek, ilyen-olyan kronológiák regélnek a dicső esztendőről, amikor a „nagygeneráció” megmutatta… Mit is? Hát, minden örökre megváltozott… Mihez viszonyítva és mivé? Ehhez képest tavaly alig esett szó 1977-ről, ami ugyan Keleten és Nyugaton egyaránt a „pangás” és a recesszió évének számított, ám minden rohadtsága ellenére mélyreható kulturális változások kezdőpontja lett. Jó időre világossá tette ugyanis, hogy nincs forradalom, nincs (szebb) jövő, az ember menthetetlen. Úgy tűnik, ’77 különlegességében senki nem hitt komolyan, még azok sem, akik valamit érzékeltek a nulla évből, vagy a maguk eszközeivel mindent megtettek annak érdekében, hogy valóban lenullázzák a számlálót. Valódi krízisév volt, válság és lehetőség egyszerre.

A punk „mozgalom” ekkor kapott nevet, és tulajdonképpen ekkor kapott végzetes sebet is, amely aztán egy-két év alatt kivéreztette. Ez az ellenkultúra izgága és termékeny volt, meg önáltató. Nem csak azt csillantotta meg, hogy a művészet megváltás, hanem azt is, hogy tényleg mindenki lehet művész, így társadalmi helyzettől függetlenül mindenkinek lehetősége van eljutni a punk anarchista (hatalom nélküli) és testvéri Utópiájába. A punkot – a zenét meg a szubkultúrát – részben az a düh teremtette meg, amit az ötvenes években születettek éreztek a náluk 10-15 évvel idősebbek, az árulók, illetve a rendszer („a fasiszta rezsim”) iránt. „Az utálatos dinoszauruszoknak (a Beatlesnek, a Rolling Stonesnak, a Pink Floydnak vagy Eric Claptonnak stb.) semmi joguk nincs a túlélésre, és egyébként is csak a pénzre hajtanak” – dühöngtek az új tizen- és huszonévesek. Aztán persze nem kellett sok hozzá, hogy maguk is belekopjanak abba a rendszerbe, amit látványosan elutasítottak, de aminek „jótéteményei” (siker, pénz, csillogás) után maguk is ácsingóztak.

A Sex Pistols és Johnny Rotten egyszerre elindítója és talán legjobbja volt annak, amit punknak nevezünk. Kísérletük kudarc volt, és még csak nem is felemelő, erőfeszítésük mégis jelentős, kultúrtörténeti tett lett. Ezt dokumentálja Rotten – polgári (korábbi és későbbi) nevén John Lydon – az első angol kiadás után 14 évvel immáron magyarul is megjelent memoárja.

„A Sex Pistolst mindenképpen vissza akartam tartani: hogy a végén kiégett, drogos, rock ’n’ roll seggfejek legyünk.” Ez bizony nem sikerült maradéktalanul. Az azóta érdemtelenül legendává Sid Vicious nem volt 22, amikor túladagolta magát, miután nagyon valószínű, hogy vadászkéssel megölte szeretőjét, a húszéves – szintén drogos – Nancy Spungent. Steve Jones, a szólógitáros a zenekar 1979-es hivatalos feloszlása után heroinista lett. Igaz, ő túlélte, és ma is tagja az 1996-ban „feltámasztott” bandának, amelyik az idei Szigeten is fellép. A mostani összeállítás ugyanaz, mint 1975 és 1977 eleje között: Rotten/Lydon ének, Jones szólógitár, Paul Cook dob és Glen Matlock basszus.

John Lydon könyvének két, egymást át-átszövő vonulata van. Az egyik, hogy valójában egyes egyedül csak az ő szellemi terméke a zenekar (így voltaképpen a punk), és nem Malcolm McLaren menedzseré, aki egyébként is zsugori volt és divatmajom. („A Sex Pistols ezt kapta meg, amikor beszálltam: a teljes imidzsét. Szőröstül-bőrüstül minden az övék lett.”) A másik, hogy ő, Rotten a munkásosztály egyszerű gyermekeként a saját útján jutott el a szélsőséges individualitásig, amelynek azonban – szemben másokkal – nem a másik megalázása, hanem egyedül az önkiteljesítés a célja. A szerző – akinek az írásba besegített Keith és Kent Zimmerman is – bár gyűlöli a bálványokat, a maga módján ő is a magáét építgeti, és miközben monomániásan – amúgy punkosan – lődözi el a mizantróp meg nihilista szövegpatronjait, a saját nagyszerűségéről, valamint művészi teljesítménye egyediségéről akarja olvasóját meggyőzni. És ez egy idő után rettentően bosszantó. De, mit tegyünk, Rottennek igaza van. Az író Lydon/Rotten sem különbözik az előadóművésztől, idegesítő, provokatív, nagy adagban nehezen fogyasztható, de lehetetlen nem figyelni rá. A rock ’n’ roll megkerülhetetlen hőse ő.

Az ifjú Rotten. Proli művész
A hetvenes évek brit világát, a saját maga szociológiai hátországát, az írek által lakott Finsbury Parkot megrajzoló részek talán a legérdekesebbek a könyvben. „Mi voltunk az ír gecik. De valójában elég szórakoztató gecinek lenni.” A könyvet olvasva azért mocorgott bennünk a kisördög, hogy a dickensi szegénység (patkányok, verekedések, nyomornegyed), amit elénk tár, sok tekintetben nem a valóság, hanem magánmitológia. Ám magyar olvasóként feltétlenül üdítő és szokatlan a teátrálisan felvállalt proletáröntudata – nálunk rettentően nem szokás társadalmi értelemben lefelé azonosulni. („A munkásosztályhoz tartozom, közben azonban rohadt jól tudom, hogy a munkásosztály nem így tekint rám.”) Az a póz pedig kifejezetten Adys, ahogy a „magafajtáit” szapulja: „úgy tekintek magamra, mint a munkásosztály tagjára. Lusták vagyunk, semmire kellő szemetek, alja népség. Nem vállaljuk a felelősséget saját életünkért, ezért leszünk mindig elnyomottak. Ráadásul mintha ezt az egészet valami perverz módon még élveznénk is.”

Mi is tette „ilyenné”, érzékeny lázadóvá az ifjú, 1956-ban született Lydont? Egyrészt a szülei. „Utólag már úgy látom, a családom progresszív gondolkodású volt. (…) Szerencsére nem terheltek a szokásos szülői marhaságokkal.” Az apja afféle pater familias, aki sokszor távol a családtól kaparja össze a pénzt, amiből négy fiát felnevelheti. Durva, egyben csupaszív fickó – akár egy ír film hőse. Anyja, mint a mesében, jóságos, gondoskodó, megértő, katolikus, és csak 16 évvel idősebb, mint a fia. A törékeny, kicsi, szemüveges Eileen az, akinek még Iggy Pop (Stooges) vagy Alice Cooper is jópofa, és akit korai haláláig fia a legjobban szeretett. Neki különösen hálás lehetett Johnny, a hétévesen összeszedett gerincvelői meningitis majdnem elvitte, de anyja ápolta, majd újra megtanította mindenre (járni, gondolkodni, beszélni, olvasni). Morbid világlátásán túl a betegség ahhoz is hozzájárult, hogy hősünk cingár maradjon, kis púpja nőjön, és gyenge látása miatt meresztgesse a szemét. És íme egy újabb színpadias választás: (egyik) kedvenc hőse ki egyéb lehetne, mint Shakespeare III. Richárdja.

Lázadásának táptalaja a nyugati világ legmerevebb osztálytársadalmának szigorát enyhítő, azzal folytonosan konfrontáló számos brit ifjúsági szubkultúra is. A modok, skinheadek, a teddyk, a melegek, a karibiak, a raszták, a futballhuligánok, a művészeti iskolások, az alternatív divatvilág meg a klubok színes forgataga megjelenik a könyvben, többnyire persze, mint azoknak a hülyéknek a gyülekezete, akik nyájként viselkednek, akik pótszerekkel élnek, ahelyett hogy őszintén vállalnák magukat, és szembeszállnának a rendszerrel. („A kultúra? Hókuszpókusz. Svindli.”)

Az alkohol, amihez írként már kiskorában hozzászokott, illetve 16 éves korától a kábítószer (leginkább a speed) is életének meghatározó részévé vált. A kokain meg a heroin azonban kimaradt, ezt sokszor elmondja a könyvben. Utóbbit egyszer próbálta ugyan, de rosszul lett tőle, és ez egy életre elvette a kedvét az egésztől. A régi barát, Sid Vicious gyors narkós leépülése és saját tehetetlensége pedig még most is bántja.

Rotten nem túl cizellált rendszerkritikája sokszor kimerül a királyi család gyalázásában: „Britanniában mindig is jelen lesz a nyomor; a királyi család mértéktelen költekezése miatt az emberek örökre szegények maradnak”. Nyilván Lydon ma (1994-ben) sem akar túllépni a God Save the Queen c. számuk állításán. Az általa lenézett Clash ebben azért idővel tovább jutott.

Az öregedő Rotten. Művész proli
Aztán sokat köszönhet még Lydon mások zenéjének és az azzal érintkező (pop) kultúrának (bizony!). Belőlük nőtt ki, mint fatörzsből gyönge ága. Elvétve említ előadókat, akiket szívesen hallgatott, de akik persze – állítja – nem voltak rá hatással. Iggy Pop, Alice Cooper, T. Rex és mások. Meg persze a reggae és a glam rock. David Bowie akkoriban mindenkinek fontos volt a londoni ellenkultúrában, de Lydon tagadja, hogy neki is („nem igazán fogott meg”). Aztán kiderül, miért a feltűnő elutasítás, mert nem bocsátotta meg Bowie-nak, hogy egyszer kihajíttatta a színpad mögül. Lesajnálva ír az immáron világhírű Vivienne Westwood divattervezőről is, aki akkoriban McLaren élettársaként, vele együtt működtette a SEX butik nevezetű divatüzletét, s akinek ruhái nagy számban jelentek meg a brit underground művészvilág és kapcsolt részeinek szereplőin. Rotten oldalakat tölt meg azzal, hogy bizonyítsa, bizony ő találta fel a rongyos, koszlott, tépett ruhákat, és Westwood csak lenyúlta ötleteit. Lehet, de mit számít ez már?

A sok dologban oly lezser punk sztár azonban számoshoz mániákusan ragaszkodik. Notóriusan, de egyáltalán nem idióta módon. Évekbe telt például, hogy visszaperelje magának – és az eleinte ellene forduló, saját érdekeket felismerni képtelen, megvezetett zenésztársainak – McLarentől a banda szerzői jogait. Sőt még azt is a bíróságon kellett kiharcolnia, hogy újra használhassa a Rotten nevet, mert egykori menedzserük azt is le akarta tiltani. Kitartását végül siker koronázta, s ma, ha Pistols-korongot veszünk – egyetlen valódi sorlemez készült, naná, hogy 1977-ben –, akkor a jogdíj egynegyede Lydon számláját hizlalja.

Nem kerülhető meg a kérdés, mit tud majd mondani a Sziget siheder és léha középosztályos közönségének Lydon/Rotten és feltámasztott bandája? Nem arcul köpése-e ez az egykori lázadó fenegyerekeknek? De, persze az. A Pistols éppolyan cinikus lett, mint amilyen semmirekellő a közönsége, és épp olyan ócska, mint a Rolling Stones vagy Bowie. De hát azt már a hetvenes évek óta tudni, hogy nem minden rocksztár teszi meg a szívességet, és fordul föl készségesen hívei őszinte megkönnyebbülésére. A punk ezt nem volt hajlandó elfogadni, de frivol korunk egykori punk bálványai, a túlélők mi más tehetnének? Élni kell, és hát, van ennél trógerebb meló is. „Kizárólag a pénzért” – válaszolja Rotten az okokra kíváncsiaknak. Az is igaz, hogy a Sex Pistols nem felejtett el zenélni.

Ahogy Lydon írja magáról, szorult bele valami az Oscar Wild-os ír pajkosságból: „Csak tedd meg, majd kiderül, mit okoztál.” Így tett lényegében a Sex Pistolsszal. Csakhogy más is szorult bele: a változtatás/a váltás fontos képessége, az ütemérzék. Ahogy írja: „pár évvel később [a punk korszakhoz képest] aztán az ellendivatból is divat lett. Akkor elérkezett a továbblépés ideje.” Neki sikerült is, az 1978 alapított Public Image Limited (PiL) elhozta neki, amit Bowie-tól irigyelt, a próbálkozás, a kísérletezés és a csiszolgatás lehetőségét. Úgy tudni, ezt a korszakot is megírja majd. Reméljük, mihamarább, és ennek magyar változatára nem kell 14 évet várnunk.

John Lydon: Rotten. Íreknek, feketéknek, kutyáknak tilos! Cartaphilus, Bp., 2008. 403 oldal. 4600 Ft

Zádori Zsolt

Hozzászólások