Buszra várva munka nélkül. Valaminek jönnie kéne © www.verzio.ceu.hu

Ha mástól nem, Marxtól biztosan tudhatjuk, az embert az állattól az eszköztermelés és a szerszámhasználat különbözteti meg, illetve maga a munka tette–teszi emberré az embert. Dolgozni persze sokszor rossz, aminél csak egy rosszabb van, ha nem dolgozhat az ember. A mai magyar közélet a „dologtalanokhoz” való viszonyulása bizonyos értelemben „vulgármarxista”, mert – minthogy nem dolgoznak – a munkanélküli szegényektől elvitatja az emberi „nembeliséget”, és hol önálló cselekvésre képtelen, gyámolítandó zigótáknak, hol pedig ráncba szedendő csordaállatoknak tekinti őket. ’Nem képesek rá, nem akarnak, ezért hát nem dolgoznak.’ A politika is rátalált a „potyautas”, „járadékleső” segélyezettekre, akik – legalábbis az utóbbi hónapok kormányzati és önkormányzati megnyilvánulásaiból úgy tűnhet – az egyedüli akadályai annak, hogy szeretett hazánk lekörözze Svédországot. Egyelőre azonban Máltán és Lengyelországon kívül Magyarországon dolgozik a legkevesebb munkaképes korú.

Mostanság számos magyar folyóirat is több cikkében foglalkozik a tartósan munka nélkül maradtak munkapiaci reintegrációjával, illetve az aluliskolázottak pályakezdők integrációjával. Ezekből tallózunk. A társadalomtudományi megközelítéseket az különbözteti meg a jelenlegi politikaiaktól, hogy az előbbiek szemben az utóbbiakkal nem nélkülözik az empíriát, igyekeznek a valós helyzetet feltárni, s megpróbálnak az igazi problémákra gyakorlatias válaszokat adni.

Köllő János a Café Bábel legfrissebb számában – amely teljes egészében a munkával foglalkozik – arról ír, hogy egyáltalán nem igaz az, amiben a hazai középosztály pártállástól függetlenül egyetért, vagyis hogy természetesnek kell elfogadni, hogy minden tíz iskolázatlan magyar felnőtt közül csak négy vagy még annyi sem dolgozik. (A XXI. század elején a dolgozók aránya 37–39 százalék volt.) A közgazdász-szociológus szerint addig is, amíg nem sikerül felszámolni az iskolázatlanságot, tenni kell valamit, mert ez a magyar munkapiac legnagyobb „botránya”, amiből a nyilvánosság és a közélet szinte semmit sem vesz észre. A társadalom alsó és felső részét elválasztó szakadék a rendszerváltás éveiben keletkezett és mélyült a mai szintre. A tanulatlan, illetve a diplomás férfiak foglalkoztatási esélyeinek különbsége néhány év alatt 10-ről 47 százalékra növekedett. (Az érettségizettekhez képest az előbbiek –25, az utóbbiak +22 százalékkal indulnak. A nőknél is hasonló a helyzet.)

„Két ország van, és a két országot alapvetően az iskolázottság szintje különbözteti meg egymástól” – szól Köllő diagnózisa. Úgy véli, lehetetlen dolog igazolni vagy cáfolni, hogy itt csupán statisztikai problémáról van szó, hiszen – mondják sokan – az iskolázatlanok feketén úgyis dolgoznak. Köllő mindenestre úgy számol, hogy az iskolázatlanok a szürke- meg a feketegazdaságban is jelentős hátrányban vannak az iskolázottabbakkal szemben. Márpedig – jó, ha nem felejtjük el – a munkanélküliség a (jövedelmi) szegénység (egyik) legfontosabb forrása. Vizsgálatok igazolták, hogy a szegények még az egyik családtag tartós betegségénél is inkább tartanak a munkanélküliségtől: a feketejövedelem, ha van is, nem elég ahhoz, hogy ellensúlyozza az állástalanság hátrányait. A szerző szerint köznapi érzékeléseink megcsalnak bennünket, aminek bizonyítására idézi azt a vizsgálatot, amely szerint a Moszkva téri „emberpiacon” is mindössze a munkára várók egytizede jutott 3–5 napos álláshoz, kilenctizedük pedig nem.

A posztszocialista gazdaságok iskolázatlan munkanélkülieinek esélyeiről éppen könyvet író Köllő vitatkozik azzal a nézettel is, amely szerint ’a modern piacgazdaság nem igényli az iskolázatlan munkaerőt’. „Ez egyszerű téveszme” – írja, és legott igazolja is sarkos állítását. Az igaz ugyan, hogy a képzetlenek foglalkoztatási szintje mindenütt alacsonyabb, de közel sem annyira, mint a posztszocialista országokban (Lengyel- és Csehországban, Szlovákiában és nálunk). A hozzánk hasonló foglalkoztatási rátával rendelkező OECD-országokban 20 százalékponttal több a dolgozó tanulatlanok aránya, mint hazánkban; míg a legfejlettebb piacgazdaságokban a csak elemit végzettek 70–80 százaléka dolgozik. Ezekben az országokban még az analfabétizmus sem tekinthető munkából kizáró oknak.

Köllő szerint hiba összemosni az iskolázatlanok és a cigányok problémáit. Lengyelország és Szlovénia példája is azt mutatja, hogy olyan térségbeli országokban is, ahol nem él nagyszámú roma, ugyanez történt. Az iskolázatlanoknak – ha cigányok, ha nem – rettentő nehéz munkához jutni a Közép-Kelet-Európában. Az viszont igaz, hogy a romáknak még ezen a csoporton belül is rosszabb esélyeik vannak.

Munkaügyi ellenőrzés építkezésen. Az állami szigor hátulütője © Stiller Ákos

A közgazdász számot vet azzal, hogy az aluliskolázottak miért szorulhattak ki ennyire gyorsan és ennyire tömegesen a munkapiacról. A piacgazdasági átalakulás módja vagy az iskolarendszer hiányosságai (funkcionális analfabétizmus, tanoncrendszer, tanulási képességek hiánya) mellett a legfontosabb ok, hogy a tanulatlanok kiszorulása „nem lett volna ennyire végletes, ha az átalakulás nem érint egy náluk sokkal nagyobb és nem sokkal képzettebb munkásréteget is”. Ma az egykor szakmunkás-bizonyítványt szerzők a portások, az őrök, a takarítók, a szemetesek, a segédmunkások és a kézilányok. Márpedig ezeket a munkahelyeket Nyugaton leginkább képzetlenek töltik be.

Ha társadalmat és gazdaságot zárt rendszernek tekintjük, akkor persze már fel is adhatnánk a reményt, hogy a kiszorítottak és gyerekeik valaha újra álláshoz juthatnak. Csakhogy ez nincs így. A munkahelyek száma igenis növelhető – véli Krémer Balázs szociológus a Beszélő májusi számában megjelent cikkében, ami a kormány Út a munkához c. programját szedi ízekre. Ez már azért is pikáns, mert a tudós szerző korábban több kormányzati intézményt vezetett és számos kormányt segített tanácsaival. Krémer szerint a kormány (és ellenzéke) rossz úton jár, amikor önmagában az adócsökkentéstől várja a foglalkoztatás növekedését. Úgy véli, a Gazdaságkutató Intézet (GKI) által „szuperbruttósításnak” keresztelt manőver – ami valójában az alacsony munkajövedelműek erősebb és a jól keresők csökkentett adóztatását jelenti – sem növelné a foglalkoztatást. A munkapiacot „alulról” lehetne leginkább élénkíteni, ahogy tették ezt a skandináv országok vagy Hollandia.

De miért kellene bővíteni a foglalkoztatást egyáltalán? Krémer válasza: „egy ország jólétét és gazdasági fejlettségét nem kizárólag az határozza meg, hogy a dolgozó, munkában levő emberek milyen hatékonysággal dolgoznak, és átlagosan mekkora hozzáadott értéket hoznak létre, hanem hozzávetőleg ugyanekkora súllyal az is, hogy hányan dolgoznak, vagyis az adott társadalom mekkora része vesz részt az értékteremtésben. Ha ugyanis bárki, aki tegnap nem dolgozott, ma viszont bármekkora értéket teremtve […] dolgozik, az a nemzet gazdagságához és jólétéhez járul hozzá. Következésképp a foglalkoztatás kérdése nem kizárólag, sőt nem is elsősorban szociális kérdés […]. A foglalkoztatási kérdés a nemzet gazdagságáról és jólétéről szól, mivel a foglalkoztatás általános bővítése nélkül – egy ponton túl – a ma foglalkoztatottak jóléte sem növelhető.”

Az ám, de hol dolgozzanak a megalázottak és megszomorítottak, a saját jövedelemmel nem rendelkezők, a segélyből élők, a tartós munkanélküliek, akiknek a munkába állásától várja Krémer a foglalkoztatás bővülését? Nem a szokásos teljes munkaidős állásokban, hanem különféle atipikus, bizony rosszul fizető, kényelmetlen időbeosztású, sokszor bizonytalan részmunkákban. Műköröm-építők, banktakarítók, mosogatók, kantinos kisegítők, pizzafutárok lehetnének. „Mindez nem egy megvetendő és lenézendő perspektíva: ez maga a szolgáltatási szektor által dominált posztindusztriális fejlődés” – helyez képbe Krémer.

A szociológus úgy látja, ilyen munkahelyeket jelenleg csak a feketegazdaság hoz létre. Ám az állam mindent megtesz annak érdekében, hogy üldözze ezeket. Márpedig a mai gazdasági környezetben sem a lehetséges munkavállalónak, sem a potenciális munkaadónak nem éri meg a szabályok betartása. A segélyezett megélhetése biztos pontjának tekinthető segélyét veszélyezteti, ha kiderül, hogy feketén dolgozik, a vállalkozó pedig a bírságot kockáztatja az illegális foglalkoztatással. Krémer szerint a mai szabályok fenntartásával, sőt azok szigorításával biztosan nem lehet munkához juttatni az iskolázatlanokat. Azt pedig egyenesen irreálisnak tartja, hogy majd a most formálódó „új” – rasszizmussal és osztálygőggel kacérkodó – szociálpolitika (segélyek leszorítása, szigorodó feltételek és szankciók, közmunkakényszer) fogja majd „munkára ösztönözni” a „dologtalanokat”: „ha a létfenntartás igencsak minimális eszközeitől is meg akarnánk fosztani ezeket az embereket, akkor csak a lopás, a kriminalitás maradna megélhetésként számukra. Ez az út inkább a munkától elfelé vezet, mintsem oda.”

Krémer szerint csakis az érdekeltségek felismerése és összehangolása javíthat a siralmas helyzeten. A segélyezett ne veszítse el teljes segélyét, ha dolgozik, és a munkaadót se nyomja annyi teher, mint most, ha részmunkaidőben alkalmazza őt. A szociológus mindenekelőtt csökkentené az alacsony bérek elvonási terheit, és akár állami támogatással is átvállalná a munkavállalás járulékos költségeit (utazás vagy oktatás). Ezen a ponton viszont nekünk támadtak kétségeink, vajon tényleg ennyire háttérbe szorítandók-e a kényszerek az érdekeltségekkel szemben. Úgy sejtjük, valami hasonló történne a munkapiacon, mint mostanság a minimálbérrel, – papíron legalábbis – valóban ugrásszerűen megnőne a részmunkaidős foglalkoztatás, de nem a tartós munkanélküliek, hanem a jelenlegi teljes munkaidősök kerülnének, szorulnának ilyen állásokba.

Sokan az is megkérdőjelezik, képesek lennének-e egyáltalán az atipikus munkákra a tartós munkanélküliek. A Szociológiai Szemle egyik esettanulmánya arról tanúskodik, hogy igen. Egy részről a segélyezett, munkanélküli vagy egyszerűn csak szegény életformából sem veszik ki nyomtalanul a munka. Más részről szívósan él tovább a visszatérés iránti vágy. Virág Tünde szociológus a hetvenes évekre már elgettósodott, dél-baranyai Alsószentmártonban azt vizsgálta, mik változnak egy teljesen elcigányosodott faluban, amikor a térség fejlődésnek indul, és az egy évtizedig felesleges, kirekesztett munkaerőre ismét szükség lesz.

A szentmártoni romák többnyire a környező szőlőkben, borászatokban jutnak ma szezonmunkához, emellett a harkányi és a siklósi turizmushoz köthető vállalkozásokban takarítóként, kézilányként kapnak munkát. Valahogy úgy, ahogy Krémer írja – feketén, a közös érdekeltségek figyelembevételével. Ám az efféle munkák is sokat jelentenek. Virág szerint ezeknek a családoknak már nem jelent gondot, hogy mi kerül az asztalra, meglesz-e a gyerek tanszere. Sőt esetleg autót is tudnak venni, amivel olcsóbban tudnak bevásárolni, mint helyben.

Ismerős, protekció, „referencia” nélkül azonban nincs esély az „elhelyezkedésre”, hiszen a szerény gazdasági növekedés közel sem tudja felszívni az összes munkanélkülit. Pedig a munka, még ha csak szezonális is, a jövedelmen túl mást is hoz a konyhára. A többségi társadalommal való találkozás, az új viselkedési minták, információk nem csak az adott munkavállaló, de a falu szegregált közösségének a megkapaszkodási esélyeit is növelik.

(Café Bábel, 56-57.; Beszélő, 2008/5.; Szociológiai Szemle, 2008/1.)