Franciaország

Ha már a bronzmeccs előtt Nagy Iván Zsolt, a vb G csoportjának – benne Angliával és Belgiummal – felelőse elmesélte, hogyan került abba a faramuci helyzetbe, hogy az egymás ellen játszó kedvencei mellett kell érvelnie, tehát nagyjából önmaga ellen sakkoznia, én is elárulok valamit. Bár igyekeztem meccsről meccsre szenvedélyesen magyarázni, miért is fogják ők megnyerni, egyáltalán nem is kedvelem a franciákat. Nem is igazán tudom, miért pont a C csoportra csaptam le a nagy közösből, amikor dönteni kellett.

A vallomásom másik fele, hogy világ életemben az olasz válogatottnak szorítottam. Ez talán némi magyarázatot ad arra, miért is nem váltak soha a szívem csücskeivé a franciák. Emlékezzünk csak 1998-ra. 2000-re. Igen, persze 2006-ban Del Pieróék revánsot vettek, aztán 2008-ban is oktatták őket a csoportban, de az ellenszenv az átélt kínok után megmaradt. És most itt vagyok néhány órával az oroszországi világbajnokság döntője előtt, és megint arról kell írnom, miért lesznek jobbak a Kékek, mint a déli szomszédok. Na, lássuk.

Ahogy a legutóbb is említettem, a franciák fokozatosan lendültek bele a játékba a világbajnokságon. Reméltem, hogy így folytatják majd a belgák ellen is az elődöntőben, döccenő nélkül, ám Griezmannék azon a meccsen inkább azt a taktikát választották, hogy betolják a buszt Lloris kapuja elé, elöl meg majd lesz valami. Aztán Umtiti fejesgólja lett. Szóval nem írhatom, hogy most váltanak majd negyedikből az ötödik sebességbe, pedig valami ilyesmire számítok. A védelem legutóbb is megmutatta, hogy nincs párja – fiatalság ide vagy oda –, a támadásban pedig még mindig vannak tartalékok, név szerint Giroud és Pogba. Különös motivációt jelenthet számukra az is, hogy a két éve, hazai pályán elveszített Eb-döntő után most újra megmutathatják, képesek a tornagyőzelemre.

Hiszem, hogy tanultak a kudarcból, hogy nem bízzák el magukat, és lerázzák magukról az esélyesség terhét. Szóval megnyerik. Így aztán végre örömmel felejthetem el, hogy valaha is nekik szurkoltam.

Horvátország

„A remény olyan, mint a Nap: ha csak akkor hiszel benne, amikor látod is, nem éled túl az éjszakát.”

(Idézet a Star Warsból)

Bevallom, a D-csoportot nem a horvátok, sokkal inkább az argentinok miatt választottam az elején, fantasztikus lett volna, ha minden idők legjobbja vébét nyer, amiről én is írhatok. Nem így lett. Azért nem, többek között a horvátok miatt nem.

Ők voltak azok, akik megmutatták, vagyis bebizonyították, a foci nem egyéni sport, hanem csapatjáték. Eddig is voltak sejtéseink, hogy ez így van, de aztán jöttek Messik, Ronaldók – és elbizonytalanodtunk. De a horvátok megmutatták, hogyan kell összhangban lenni a gyepen. Nem egyedül, és nem ketten, hiába van ott Rakitic és Modric, ebben a csapatban mindenkire szükség volt, hogy idáig jussanak, és szükség van, ha nyerni akarnak.

A horvát labdarúgásnak már most is ez minden idők legnagyobb sikere, hiába van Sukere. Szívvel, csapatjátékkal, lábbal, néha négykézláb (az egyenes kiesés szakaszban hosszabbításos, tizenegyes párbajos meccseik voltak), taktikai érzékenységgel elküzdötték magukat a döntőig, ott pedig, hogy egy szakértői közhelyet citáljunk:

bármi megtörténhet.