A tudósok mostanáig azt feltételezték, hogy az Astyanax-halaknak két különböző fajuk élt a mexikói Sierra de El Abra természetvédelmi terület folyóiban. Az egyik a barlangokban telepedett meg, viszont kihalt a felszíni vizekben. A későbbiekben egy másik populációja telepedett meg a folyókban, amely szintén lejutott a barlangokba.

Mexikói, amerikai és portugál kutatók az Astyanax mexicanus három földrajzi helyszínen élő 11 populációjától vett DNS-mintákat vizsgáltak. Ezzel párhuzamosan genetikai mintákat vettek a barlangi vaklazac felszíni vizekben élő "unokatestvéreinek" 10 populációjától is, hogy megértsék a fizikai különbségek evolúciós eredetét.

Míg a felszíni populációk genetikailag igen hasonlatosak voltak, a barlangi halak esetében egész más kép rajzolódott ki. Az Astyanax mexicanus halaknál sokkal alacsonyabb volt a genetikai változékonyság, ami nagy valószínűséggel a korlátozott élőhely és élelemforrások eredménye. Nem meglepő módon, a genetikai változékonyság az Astyanax mexicanus azon populációinál volt a legszélesebb, ahol a legnagyobb volt a felszínről történő halbeáramlás.

"A barlangi vaklazacnál a két 'őscsoporttól' legkevesebb öt evolúciós leszármazási vonalat azonosítottunk" - magyarázta Richard Borowsky professzor, a New York-i Egyetem barlangi biológiai csoportjának tudósa.

A kutatásokat irányító Martina Bradic szerint konvergens evolúció esetéről van szó. Ez egy olyan folyamat, amely során egymáshoz nem kapcsolódó fejlődési vonalakon hasonló biológiai jellegzetességek alakulnak ki.

"Hatalmas kiválasztódási nyomás érvényesülhetett a barlangi környezetben a szemek ellen. Ez megmagyarázhatja, hogy az Astyanax mexicanus különböző populációi egymástól teljesen függetlenül miért veszítették el a szemüket" - emelte ki Bradic.