Régóta tartja magát az az elképzelés, hogy az emberi agy úgy "dátumozza" az eseményeket, mint mondjuk egy digitális fényképezőgép, amikor az exponálás pillanatában időpontot társít a fotó mellé. Elméletileg ezek az "időbélyegzők" tartják sorrendben emlékeinket, agyunk bármely pillanatban visszanyúlhat közéjük és kihúzhatja a megfelelő emléket - igaz, a fejtegetéseken kívül nincs is bizonyítékunk arra, hogy ez a gyakorlatban is így lenne.

Erre cáfolt most rá az MIT kutatócsoportja makákómajmokkal végzett kísérletei során. Arra lettek ugyanis figyelmesek, hogy a majmokkal végzett szemmozgás-gyakorlatok során a striatumban (más nevén a csíkolt testben), illetve a prefrontális kéregben lévő egyes idegsejtek bizonyos időközönként aktivitást mutattak. Mivel a gyakorlatokat a majmok saját tempójukban végezhették, szó sem volt arról, hogy az idegsejtek működése bizonyos mozgásokkal lett volna összehangolva. A kutatók mérései szerint a neuronok adott időközönként tüzeltek, azaz gyakorlatilag az idő múlását mérték, a kis idegcsoportok apró jelzéseit pedig egy különleges új technikával tudták mérni és elemezni, amit a japán Riken agykutató intézetben, illetve a Penn State Egyetemen tökéletesítettek.

A szakértők úgy vélik: az észlelt idegsejteken kívül az agy más régiói is felelősek lehetnek az idő méréséért - ha pontosan ismernénk e területeket, akkor nem csupán jobban érthetnénk a Parkinson-kór működését, hanem akár kezelni is tudnánk a betegséget. Az egyes tüneteket el is nyomhatnánk azzal, hogy az időmérő idegsejtek működését módosítjuk akár különleges gyógyszerekkel, vagy az agyban is megtalálható, dopaminhoz hasonló vegyületekkel. Mindehhez azonban először pontosan tudnunk kell, hogyan működik az egyes emlékek idő szerinti elrendezése. Lehet ugyanis, hogy amikor vészhelyzetben sokkal lassabban vagy egy nyugodt időszakban sokkal gyorsabban múlik az idő, akkor nem az észlelésünk, hanem agyunk apró atomórái működnek másként.