„Sose hittem volna, hogy emberben ennyi kimeríthetetlen energia és kitartás lehet; csak igazi hazafi képes rá, hogy elviselje azt a komisz sok kötözködést, amely éppen azoknak az önző és önérdeküket foggal-körömmel védő hitványságából fakadt, akiknek a javán munkálkodott. […] Ki ne érezte volna már a viszolygást, az erénynek a megvetését, azt a tulajdon fajtánk iránti gyűlöletet, mely olyankor vesz erőt rajtunk, ha egy ember, kit bálványként csodáltunk, kiben bíztunk, csalódást okozott és nem felelt meg mindannak, amit elvártunk tőle. A magyaroknak e tekintetben nincs mitől tartaniuk; Széchenyi céljainak feddhetetlenségében senki nem kételkedhet, bármilyen nagyok is a véleménykülönbségek arra nézve, mi módon lehetne azokat a legbiztosabban elérni.”

Furcsa módon az idézett lelkes szöveg szerzője nem, mondjuk, Török János, a Széchenyi-kultusz egyik megalapozója, hanem egy egyébként higgadt és kritikus angol polgár–vállalkozó–értelmiségi, bizonyos John Paget, aki magyarországi utazásán (1835–1837) futott össze többször is a gróffal, akinek aztán kitartó híve maradt.

Tavaly emlékeztünk Széchenyi István halálnak 150. évfordulójára, ugyan az emlékév véget ért, de idén meg születésének 220. évfordulója kínál új apropót. Így nem veszítette aktualitását a Magyar Tudomány róla szóló tematikus összeállítása, s talán mi se késünk sokat, ha most adunk hírt róla.

A politikus dönt

A cikkek – egy kivételével – Széchenyi jól dokumentált életének és közéleti tevékenységének egy-egy fontos mozzanatával vagy kérdésével foglalkoznak (a tudományszervező–nyelvművelő, a magánember, a politikus, a beteg figurájával); s ahogy a vendégszerkesztő, Velkey Ferenc történész írja, „a szerzők úgy »tisztelegnek Széchenyi emléke előtt«, hogy a »tisztelgést« mint olyat mellőzik, s inkább a legújabb szakmai eredményekre építve értelmezési stratégiát jelölnek meg néhány visszatérően félreértett témában”. Ebből következően – noha nem befogadás-történetek – majd mindegyik érinti a „legnagyobb magyart” övező kultuszt, amely minden történészi igyekezet ellenére kopásálló zománccal vonja be többszörösen a történelmi alakot.

Velkey Kemény Zsigmondot idézi, aki már közvetlenül a forradalom bukása után eszményítette Széchenyit, mint olyant, aki voltaképpen nem is, több is, mint holmi politikus, inkább államférfi, egyenesen „lángeszű országlár”. Csakhogy ez a stilizált, eszményített férfiú valójában nagyon is emberszabású módon, sőt számtalanszor virtigli politikusként viselkedett. Keménynél és másoknál is tetten érhető, hogy a gróf kultusza leginkább Kossuth Lajossal és kultuszával szemben fogalmazódott meg – különösen Világos után. Ahogy az emigráns Kossuth keserűen írta: „a Széchenyi-kultusz rőzsekötegei” számára „rakattak a gyűlölet máglyájává”.

A kortársak és az utókor is – tisztelettel adózva mindkettő előtt – olykor megpróbálja Széchenyi és Kossuth ellentétét kisebbíteni, mintha politikai konfliktusuk csak valamilyen szerencsétlen kommunikációs hibának, fatális véletlennek vagy kölcsönös antipátiának lett volna köszönhető. Éppúgy, ahogyan egykor az ókorban Arisztón filozófus szerint a két jeles athéni vezető, Themisztoklész és Ariszteidész kibékíthetetlen politikai ellentéte is személyes eredetű volt, és leginkább egy keoszi szép ifjú kegyeiért való vetélkedésre vezethetők vissza.

Csakhogy be kell látni, legyen bármennyire zsigeri az oka, nem nüanszokról van szó, Széchenyi és Kossuth politikai ellentéte valódi és jelentős nézetkülönbségükből adódott. Kossuth az emigrációban szívesen címkézte idősebb kortársát liberális arisztokratának, míg magát demokratának. Mindkettőben van valami, de mégis inkább csúsztatás, csúsztatás legalábbis az időskálán. Széchenyit indulásakor valóban inkább tekinthető liberális arisztokratának, mint arisztokrata liberálisnak, ám a harmincas évek végén már jobban illik rá az utóbbi meghatározás. Kossuth pedig magyarországi működése során nem volt demokrata, csak később, az emigrációban vált azzá.

A magánember választ

Túry Gergely

Fónagy Zoltán szép cikke éppen azt dokumentálja, Széchenyi hogyan fordítja le személyes élete megváltoztatásának programjára saját politikai célkitűzését, a polgárosodást. E közkeletű szót akkoriban némileg másképp használták, mint ma, leginkább pallérozódás (civilizáció) és jogkiterjesztés értelmében. De Széchenyinél már akkor modernizációt is jelentett, polgári átalakulást az országban és a magánéletben egyaránt. Hagyományos, rendi társadalomba született bele, neveltetése is tradicionálisan arisztokrata volt, noha apja, Széchényi Ferenc tagadhatatlanul különbözött a legtöbb magyar főúrtól. István karrierje is hagyományosan indult, katonai előmenetelre vágyott, majd belekóstolt a diplomáciába.

De megtörténik a fordulat életcéljait illetően. Ettől még arisztokrata marad, még ha különc is. „Küldetéstudata nagyrészt a nemesi, főnemesi tradícióból származtatható, amely egyrészt saját monopóliumnak tekintette a vezetést, hatalmat, másrészt meg is követelte a közéleti aktivitást és az áldozatvállalást, méghozzá azzal arányosan, amennyire a születés jótéteményeiben részesült” – véli Fónagy.

Angliai utazásai azonban megismertetik vele a polgári életvezetés mintáit is, amiket fokozatosan adaptál – részben különc módon, részben anglomániaként, részben mély meggyőzésből. Az óra által szabályozott szigorú napirend, a takarékosságra és haszonra való törekvés, a hatalmas barna bőrtáskája, amit arisztokratához képest szokatlan módon mindig maga cipel, vagy a gépek, szerkezetek iránti rajongása már inkább egy polgárra vallanak, mint egy főrendre. Csakhogy emellett családi életében patriarchális modellt követ, fölöttébb finnyás a megjelenést illetően, mélyen vallásos és lojális a dinasztiához (ez már Ferenc Józsefre, az „apostoli bitorra” nem vonatkozik). Két életmodell, az arisztokratáé és a modern emberé olvad össze Széchenyiben. „Reggel gépolajtól, este szagos víztől csepeg” – írja önironikusan.

A beteg szenved

A két (vagy több) élet azonban nem fért meg mindig benne békességben. Széchenyi kétségkívül ideg- vagy elmebeteg volt. „Az a fölismerés, hogy a grófnak bonyolult érzelmi élete volt, hogy szélsőséges indulatok hullámoztak agyában-szívében, hogy sajátos »kettős« lelki alkata volt, amelyben mániás és depressziós jelenségek, öngyilkossági késztetések, igaztalan önvádak stb. egyaránt jelentkeztek, közhelynek számít a róla megjelenő legelső írások óta. Ám arról, hogy ez csupán egy „különcnek” a korabeli normalitáson még belül maradó viselkedése volt-e, vagy már orvosi eset, megoszlanak a vélemények” – írja Csorba László. A történészi–közírói spekulációk vagy az elmeorvosi próbálkozások azonban nem adnak biztos diagnózist. A komolyan vehető lehetőségek aktív melankóliaként, cyclothym pszichopátiaként, personopathiaként vagy esetleg a malária szövődményeként azonosították a gróf lelki baját. Nem tudni tehát biztosan, hogy a külső környezet, pl. a politikai viták („elmesúrlódások”) vagy a magánéleti fordulatok milyen hatással lehettek Széchenyi betegségére. Lackó Mihály nevezetes pszichotörténeti tanulmánya óta (Széchenyi elájul) azonban a mérvadó szerzők óvakodnak állást foglalni.

Csorba ezzel együtt megállapítja, hogy „a gróf lelki baja – az 1848–1851/56 közötti szakaszt kivéve – nem érintette a logikáját és a memóriáját. Ennek hangsúlyozása azért nagyon fontos, mert megmagyarázza sokak jó szándékú hitét, miszerint a gróf 1857-re úgymond tényleg meggyógyult. […] Ezt azonban csak azok hihették, akik nem vele éltek, hanem csupán meglátogatták a szanatóriumban. Az orvosi följegyzések elfogulatlan áttekintése nem hagy kétséget aziránt, hogy a gróf természetesen továbbra is beteg maradt, csak éppen ennek sajátosságai nem zárták ki a magas színvonalú politikai-értelmiségi munkát. Nem a politikai gondolkodása volt »zavaros«, »bolond« – hanem a viselkedésében, hangulati világában, indulatai hullámzásában maradtak meg továbbra is bizonyos kóros elemek.”

Vannak, akiknek nehéz elfogadni, hogy a „legnagyobb magyar” elmekórtani eset volt. Mindez – világít rá Csorba László – ismételten összefügg kultuszával. „Széchenyit valamiképp a nemzetvallás modern szentjének tekintik – márpedig a »szent« a maga klasszikus fogalma szerint nem lehet egyben »bolond« is. Ráadásul a szentek sosem lesznek öngyilkosok.”

(Magyar Tudomány, 2010/12)

zádori