A skandináv országokban a nők egyenjogúsága a világátlagnál sokkal magasabb szintet ért el, és a konszenzusra törekvő társadalomszervezés, az egalitárius (egyenlőségelvű) szemlélet is erősebb. A demokratikus hagyományok, az átláthatóság szintén jellemző a skandináv államokra. A magas színvonalú oktatás, a tanárok kedvező bérezése, és a rugalmas munkaügyi szabályozás szintén sokat segít a női munkavállalásában és a nők egyenjogúsításakor.

Minderről A norvég modell címet viselő kötet szerkesztője, Gro Hagemann, az Oslói Egyetem professzora tartott előadást a CEU-n, a budapesti Közép-Európai Egyetemen, ahol nemcsak a norvég, hanem a svéd, dán, finn társadalmak sajátosságait is vizsgálta, elsősorban a nők szemszögéből.

Nemcsak a szociáldemokratáknak fontos

Hagemann kitért azonban a politikai helyzetre is. Szerinte immár a múlté, hogy ezekben az országokban baloldali vagy szociáldemokrata kormányok irányítják a közéletet. Dániában 2001, Svédországban 2006 óta jobboldali kabinetek vannak hatalmon, vagyis ezekben az államokban a nők egyenjogúságát nem veszélyeztetik a politikai ciklusok, áramlatok sem.

Az oslói professzor szerint Norvégiában a női egyenjogúságért vívott küzdelem hosszú múltra tekint vissza. Johanne Reutzot, a norvég emancipációs-nőjogi aktivistát idézte, aki már 1936-ban azt mondta, hogy „nem korrekt a férjezett nők munkavállalási jogáról beszélni. (…) A nők ugyanis mindig is dolgoztak. Amit nehéz tudomásul venni, az az, hogy a nőknek joga van élvezni munkájuk gyümölcsét.”

Eltérő korok, eltérő problémák

A hatvanas évek végén, 1969-ben egy norvég munkáspárti politikus - később igazságügyi államtitkár -, Elsa Rastad Braten már arról beszélt, hogy „a nők munkájára nemrégiben csak problémaként tekintettek. A nők azonban mindig dolgoztak, méghozzá keményen dolgoztak. Ám mostanáig sok olyan nő volt, akiknek kihasználatlan képességeik voltak, amelyek hasznosítására, a munka világában való részvételre joguk van, ha ezt akarják.”

Gro Hagemann

Ezután azonban fordulat következett be Norvégiában, és a hatvanas években nekilendült női foglalkoztatás drasztikusan emelkedni kezdett a hetvenes-nyolcvanas években. Így aztán a vita harmadik hullámában egészen másképp vetődött fel a kérdés. Pár évvel ezelőtt, 2005-ben Odd Eriksen norvég ipari és kereskedelmi miniszter például arról beszélt, hogy „Norvégia nem engedheti meg, hogy ne dolgozzon mindkét szülő, még akkor sem, ha gyermekük kevesebb, mint két éves. Valójában az óvodák hasznosak az ipar és a kereskedelem számára. A foglalkoztatottság növekszik, és ezzel egyidejűleg a nőknek is több gyermekük születik.” A miniszter szerint ugyanis a norvég gazdaság ereje részben abban rejlik, hogy a norvég nők dolgozni tudnak és akarnak, illetve munkában tudnak maradni.

Vagyis majdnem egy évszázad alatt Norvégiában viszonylag magas maradt a születések száma (természetesen a korábban nem ritka, tízgyerekes családok mára megritkultak, és évszázados áttekintésben azért jelentősen csökkent az átlagos gyerekszám), mindazonáltal a nők foglalkoztatottsága hallatlanul magas szintre emelkedett. És ezt már a politika is sajátos előnyként értelmezte. Ennek megvolt a sajátos – politikai – magyarázata is: a norvég nők munkavállalási kedve nem tette szükségessé a nagyarányú bevándorlást az országba. Így nem éleződtek ki annyira az etnikai problémák sem a skandináv államban.

Rendkívüli módon nőtt a női foglalkoztatás 1960 és 1990 között

A norvég modell című könyv egyik tanulmányában Gunn Elisabeth Birkelund és Trond Petersen arról ír, hogy „az 1960-tól 1990-ig tartó időszakban huszonegy országból csak Kanada, Ausztrália, Izrael és Új-Zéland előzte meg Norvégiát a női foglalkoztatás növekedésében.” A tanulmány születésének időpontjában (2003-ban) az északi országban a női és a férfi foglalkoztatottság gyakorlatilag azonos szinte mozgott: a férfiak 89, a nők 82 százaléka dolgozott.

Forrás, IMF, Wikipedia, 2010.

A norvég nőknél magas ugyanakkor a részmunkaidős foglalkoztatottság, és sokan a szolgáltató szektorban, a hagyományos női foglalkozásokban aktívak. Vagyis a norvég társadalom bizonyos tekintetben konzervatívabb a svédnél, a norvég nők nem mindig lépnek túl a tradicionális női pályákon. Például „1994-ben 141 ezer olyan személyt tartottak nyilván Norvégiában, aki háztartási munkát végzett és nem volt saját jövedelme. Ebből 138 ezer nő volt” – írja Anne-Hilde Nagel A norvég modell című tanulmánykötetben közölt 1995-ös munkájában.

Egymásnak végzik a szolgáltatásokat

Mindezt erősítette meg egy Norvégiában élt magyar is, akit a hvg.hu kérdezett meg. Szerinte a norvég nők közül sokan tanítónőként, fodrászként, pedikűrösként dolgoznak, tulajdonképpen a társadalmi életük része is az, hogy egymásnak végzik a szolgáltatásokat. A viszonylag kicsi városokban, elszigetelt településeken e szolgáltatásoknak a társadalomszervezésben is nagy szerepe van, a mindennapi elfoglaltságok mellett felüdülést jelentenek a sokszor „isten háta mögötti”, fjordokban megbúvó falvacskákban.

Ehhez kapcsolódva tettük fel a kérdést Gro Hagemann-nak: mi játszik szerepet abban, hogy Norvégiában magas a nők munkavállalási hajlandósága és lehetőségei közepette ilyen magas maradhatott a születések száma. Hagemann szerint a törvényi környezet és a társadalmi normák változása mellett a jóléti állam kiépülése is fontos tényező volt. Vagyis az, hogy az apák egyre nagyobb szerepet vállalnak a háztartásban és a gyermeknevelésben, de az állam is igyekszik gondoskodni a gyermeket vállaló nőkről. Sőt az állam igyekszik az apákat is ösztönözni a gyermeknevelésben való nagyobb részvételre.

Kisvárosokban, falvakban nagyobb a születésszám

Rákérdeztünk a professzor előadásában említett másik tényezőre is, arra, hogy Norvégiában viszonylag magas a kistelepüléseken élők aránya. Hagemann szerint valóban szerepet játszhat ez is a magas gyerekszámban, ugyanis a kisebb falvakban, mezőgazdasági jellegű helységekben általában magasabb világviszonylatban is a születések száma, márpedig Norvégiában tényleg sokan élnek kistelepüléseken.

Wikipedia

Ezt igazolják a statisztikák is. A Wikipedián elérhető adatok szerint a legalacsonyabb termékenységi ráták Oslóban, a fővárosban és az e körül félkörívben elhelyezkedő Vestfoldban, Akershusban, Hedmarkban, Opplandban és Buskerudban mutatkoznak. Ezekben a régiókban 2,0, illetve 1,9 alatt van a ráta, míg a ritkábban lakott vidékeken néhol a 2,2-t közelíti ez a mutató.

Szintén a Wikipedia adatai szerint Norvégiában a nyolcvanas évek elején egy nőnek átlagosan 1,6 gyermeke született, manapság majdnem két gyereke van (egészen pontosan 1,98), tehát jelentősen sikerült fokozni a természetes népességnövekedést az északi országban.

Politikai részvétel: „a norvég csoda”

A norvég nők azonban nemcsak a viszonylag sok gyerekkel vagy a magas foglalkoztatottságukkal tűnnek ki a világban. Az északi országban 1982-ben 454 önkormányzat közül 255-ben működött női bizottság, 1991-ben pedig már a 70 százalékuknál – erről szintén Anne-Hilde Nagel írt a tanulmánykötetben. Az 1993-as Gro Harlem Brundtland vezette kormány 42 százalékát tették ki a nők, az önkormányzatok polgármestereinek pedig 1991-1995-ben 12,5 százaléka volt nő.

Vagyis Norvégiában rendkívül magas a nők politikai reprezentációja. Az ENSZ két egyenjogúsági indexe alapján Norvégia a lista élén állt 2001-ben. A GEM (Gender Empowerment Measure) a nők és a férfiak társadalomban elért hatalmi pozícióit vizsgálja, a második, a GDI (Gender Development Index) pedig a társadalom humán fejlődését, többek között a jóléti intézkedések elosztását veszi alapul a nemek között. Az ENSZ-felmérések alapján – amelyet Birkelund és Petersen idéz – Norvégiában a nők nagyobb befolyást gyakorolnak a társadalomra, és több hatalmuk van, mint más országokban. Norvégia után egyébként a többi skandináv ország következik: Izland, Svédország, Finnország, míg Dánia a 12. helyen van.

Mindennek kapcsán a Birkelund-Petersen szerzőpáros megállapítja: „Ez nem feltétlenül jelenti, hogy minden tökéletes, de a többi országban élő nőkéhez viszonyítva a norvég nők helyzete a legjobb.”