Az első kép a katasztrófáról két héttel a robbanás után, május 12-én jelent meg a Pravda című szovjet napilapban. A fotót három nappal korábban készítette Vologyimir Repik, a lap fotóriportere. Repik felvételei voltak az elsők, de nem ő volt az első fotóriporter, aki életét kockáztatva próbálta dokumentálni a katasztrófát.

Repik előtt Igor Kosztyin, a Novosztyi hírügynökség fotósa volt az első, néhány nappal a robbanás után, aki megpróbált fotókat készíteni a sérült reaktorról. Kosztyin engedély nélkül közelítette meg a veszélyzónát, egy katonai helikopter fedélzetén sikerült közel kerülnie a helyszínhez.

A hadsereg csapatszállító gépeit igyekeztek ugyan a speciális helyzethez átalakítani: a fém padlókat ólomra cserélték, a nyílások mentén megerősítették a szigetelést, de a gépek belsejében a sugárzás mértéke így is többszöröse volt az egészségkárosodás nélkül elviselhetőnek.

Kosztyin így emlékszik vissza első próbálkozására:

"Ötven méterre lebegtünk a sérült reaktor felett, mikor a pilóta felkiáltott: 250 röntgen! - Kinyitottam az ablakot, és fotózni kezdtem. Ez hülye ötletnek bizonyult. A képek teljesen feketék lettek."

Kilenc nappal később újra próbálkozott, és két másik fotóssal együtt sikerült engedélyt kapniuk, hogy gyalogosan is megközelíthessék a területet. Valerij Zufarovval és Vologyimir Repikkel együtt ólomruhában és speciális ólomdobozokba szerelt fényképezőgéppel csatlakozhattak "likvidátorok" egy csoportjához, akik életveszélyesen közel dolgoztak a reaktorhoz.

A felrobbant négyes blokk fölötti tetőről fotózhattak, ahol a sugárzás mértéke elérte az 1500 röntgent óránként. A tetőre érve húsz másodpercük volt felvételeket készíteni, tovább már védőfelszerelésben sem tartózkodhattak a különösen veszélyes platformon.

Mellettük dolgoztak a reaktor romjaihoz vezényelt katonák, akik nyolcfős csoportokban váltották egymást. Egy csoport negyven másodpercig dolgozott a tetőn, ennyi idejük volt rá, hogy ólomruhában felmásszanak a lépcsőn, felkapjanak egy ásót, és elkezdjenek lapátolni. Egy munkás 3-4 lapátnyi földet tudott a reaktor tetején tátongó lyukba szórni.

"Arra emlékszem, ahogy a rádión számoltak nekem. Egy, kettő, három... Nekem pedig gyorsan kellett fotóznom. Ahogy elhangzott a húsz, azonnal el kellett indulnom lefele. Ez volt a legveszélyesebb zóna."

"Félni csak később kezdtem."

A Csernobilban dolgozó három fotóriporter közül már csak a 74 éves Kosztyin és a 65 éves Repik élnek. Valerij Zufarov 1993-ban halt meg, a sugárzás hatására kialakult betegsége következtében. Hármuk közül ő került legközelebb a sérült reaktorhoz: alig 25 méterről fotózott egy helikopterből.

Kosztyin és Repik sem úszták meg komoly egészségkárosodás nélkül a csernobili munkájukat. Mindketten áttételes daganatok sorozata miatt kerültek újra és újra kórházba.

Annak ellenére, hogy az első fotót publikáló Repik számára a képe komoly szakmai elismerést hozott, a fotós nem büszke munkájára: "Ha ma kiküldenének, hogy csináld meg ezt, biztosan nem mennék. Túl könnyen lehetett ott értelmetlen halált halni."

Rajtuk kívül az erőmű alkalmazottja, Anatolij Raszkazov is készített felvételeket a romokról. Az erőmű hivatalos fotósaként ő volt az első a helyszínen, már a robbanás napján készített fotókat a károkról. A filmet megpróbálta azonnal továbbítani a balesetet vizsgáló bizottságoknak, azonban a szovjet rendőrség elkobozta a nyersanyagot.

Az egészsége árán készített képek közül csak kettőt publikáltak, 1987-ben, a fotós megnevezése nélkül. Raszkazov tavaly halt meg, szintén daganatos betegség következtében.