Irányított légelhárító rakétákkal először a németek kísérleteztek a II. világháborúban. Az akkori prototípusok, bár ígéretesnek tűntek, nem jutottak el a sorozatgyártásig, így a háború kimenetelét nem befolyásolhatták. A hidegháborúban azonban az ilyen eszközök fejlesztése - a német kutatások felhasználásával - nagy lendületet kapott.

A méret a lényeg

A légvédelmi rakéták több szempont alapján kategorizálhatók. A legkisebbek az egy személy által hordozható ("vállról indítható") rendszerek. Ezek általában infravörös önirányításúak, vagyis indítás után a célpont hőjét követik. Ez egyben a gyengéjük is: infracsapdákkal, izzó töltetek kivetésével viszonylag könnyenj megtéveszthetők. Jellemzőjük még a kis robbanótöltet és az alacsony hatótávolság. Elsősorban helikopterek vagy lassú, földközelben tevékenykedő repülők ellen vethetők be; utasszállítókra csak a repülőterek környékén jelentenek veszélyt. Ugyanakkor ezek a legkönnyebben csempészhető és rejthető légvédelmi fegyverek, ezért a titkosszolgálatok világszerte nagy erőkkel igyekeznek megakadályozni, hogy terroristák kezébe kerüljenek.

A gyorsabb, vagy nagy magasságban repülő harci gépek ellen nagyobb méretű, súlyos indítóállásról felbocsátott rakéták használhatók. Tömegük egy tonna körül mozog, robbanófejük 50-150 kilogramm. Lehetnek folyékony üzemanyagúak, de a modern fegyverek többsége szilárd hajtóanyaggal készül, mivel ezek sokkal tovább tarthatók tűzkész állapotban anélkül, hogy tönkremennének. Ugyanezért a legkorszerűbb rakéták hermetikusan zárt tubusban vagy konténerben várják a tűzparancsot. A maláj utasszállító ellen használt Buk rendszer rakétája még "meztelenül", a lánctalpas hordozó hátán utazik a harctérre.

A hajtómű után a rakéta második létfontosságú szerve a vezérlés. A nagy hatótávolságú lövedékek szinte mind radarvezérlésűek. Ennek hátránya, hogy a radarsugárzást észlelheti a célpont, és kitérő manőverrel elkerülheti a találatot. Erre azonban csak harci gépek képesek, amelyek fel vannak szerelve besugárzásjelzővel, és megfelelően fürgék a manőverezéshez.

Wikipedia

Végül a harmadik komponens a "hasznos" teher, vagyis a robbanófej, amely megsemmisíti a célpontot. Bár a legmodernebb fegyverrendszerek - köztük a ballisztikus rakéták ellen fejlesztett ellenrakéták - már képesek közvetlen találatot elérni, a legtöbb fegyver közelségi gyújtóval rendelkezik. Ebben egy lézeres vagy radaros berendezés észleli a célpont közelségét, és gyújtja a robbanóanyagot.

A gyilkos harmonika

Arra már a világháború légvédelmi tüzérei is rájöttek, hogy a hagyományos repeszgránátok nem túl hatékonyak repülőgépek ellen. A repeszek közötti távolság ugyanis egyre nő, ahogy távolodnak egymástól, energiájuk viszont csökken. Így ha a gránát nem robban közvetlenül a célpont mellett, az némi lyukkal megúszhatja. A rakéták robbanófeje egy ideig vékony acél- vagy wolframpálcákat tartalmazott, amelyek ugyan elég nagy erővel csapódnak be, de nem oldják meg a repeszek közötti távolság problémáját.

A modern rakéták fejében ezért úgy helyezik el ezeket a pálcákat, hogy a végüket harmonikaszerűen összehegesztik, egy vagy több hengert képezve belőlük. Amikor a középen elhelyezett töltet felrobban, a henger tágulni kezd, ám a pálcák továbbra is kapcsolódnak egymáshoz. Így a rakéta gyakorlatilag egy nagy sebességgel mozgó, folyamatosan táguló acélkört indít el a cél irányába, amely az esetek többségében találatot ér el. Ráadásul ez a töltet gyakran nem apró lyukakat képez, hanem egyszerűen kettévágja a célba vett repülőgépet.