Tegnap még az egész magyarországi E.ON, mára már csak a nagy energiaszolgáltató egyes tevékenységei államosításának - pardon, ez nem a Rákosi-éra, közpénzből történő felvásárlásának - kormányzati tervében öltött testet.

Nincs új a nap alatt. A brit kormányok évtizedekig ingáztatták a nagy közszolgáltatókat, energetikai és közlekedési társaságokat, sőt a „nemzeti” feldolgozóipar zászlóshajóit is, az állami- és magánszektor között. A tranzakciókon – akár állami tulajdonba vétel, akár eladás – persze sokan, sokat kerestek. Korrumpált miniszterek és korrumpáló ipari vezérek tűntek el (ki zajosan, ki csendben), ám a sajtó ugatott, a karaván haladt, a brit adófizetők pedig állták a cehhet. Mígnem Margaret Thatcher és konzervatívjai megunták a játszadozást. Privatizálták, ami életképes és bezárták, ami menthetetlen. A brit gazdaságot pusztító stop-go mechanizmus leállt, a világ befektetői pedig futottak, hogy fedezzék a nagy infrastruktúrák – az északi olajmezők feltárása, a nukleáris ipar, az autópályák, a nagyvárosok újjáépítése - gyakran csak évtizedek alatt megtérülő költségeit. Mire Thatcher távozott a hatalomból, Európa gazdaságának beteg embere visszanyerte vezető státuszát, London ismét a világ pénzügyi központjává vált. Az eredményt ezekben a hetekben csodálhatták meg az olimpia látogatói és nézői.

Még a fülembe cseng – nem volt olyan régen, 1996-ban - az egykori pártállam egykori ifjúsági szervezete hatalmas gyereküdülő-komplexuma jogait éppen megszerző közhasznú társaság ügyvezetőjének lelkendezése. Osztalékot fizetni nem kell, a vezetés csak önmagának felelős és leválthatatlan. Ártatlan büszkeséggel osztotta meg velem, az ismeretlennel (először láttuk egymást az életben), a társaság köré szervezett tucatnyi kft részleteit. Amelyekre ugyebár nem vonatkoznak a „közhasznúság” kritériumai, az eredmény-kifizetés tilalma különösen nem. Nincs édesebb, mint a más pénzével üzletelni. Én pedig ismét megállapíthattam, mekkora hibát követtem el, amikor a közhasznúság nemes és önzetlen világa helyett profitéhes, tulajdonosai által ellenőrzött tőkés vállalkozások menedzsmentjére adtam a fejem.

A tét momentán nem néhány hektár Balaton-parti ingatlan, ilyen-olyan épületekkel, stranddal, saját vasútállomással. A kérdés az, hogy a világ legdrágább, legmagasabb költséggel működő szervezete, az állam lásson-e el bármit is abból, aminek minőségéről, megfizethetőségéről csak a szolgáltatók egymás közötti versenye gondoskodhat. Hogy magán-megtakarítások, vagy az adófizetők szűkös befizetései fedezzék-e egy-egy kulcsiparág fejlesztésének költségeit. Hogy a befektetéseikre vigyázó tulajdonosok, vagy az adófizetők állják-e, ha szolgáltató cégek menedzsmentje netán rosszul gazdálkodik, pazarol, vagy politikai-hatalmi szempontoknak rendeli alá döntéseit.

Tetszik még emlékezni rá, mibe bukott bele az államszocializmus?