Ki az, akin a kertváros és a gettó is egyformán röhög? Hát a lúzer bűnözőn, akinek a tisztességhez kedve, a bűnhöz viszont szakértelme nincs. De azért belevág egy féltéglát a bank ablakába, ahova most elvileg nem rabolni, hanem pénzt kérni megy. Orbán Viktor Németországba látogatott.

Milyen ember az, aki most repült fapadossal Berlinbe? Hát olyan, aki akkor is belerúg az ajtóba, ha az nyitva van. A lábába programozta a turáni genetika ezt a reflexet. Most is.

"Egy elnöki rendszer valószínűleg alkalmasabb nehéz reformok végrehajtására, mint egy parlamentáris rendszer” – mondja egy olyan országban, ahol az Ersatzkaiser szóról, a rendeleti kormányzásról, a weimari alkotmány hírhedtté vált 48. cikkelyéről mindenkinek ugyanaz jut eszébe. De mégsem bírja kihagyni a ziccert. Pedig szóltak neki. Figyelmeztették. Hiába. Mintha a súlyos beteg a műtét előtt egy órával leköpné az egyetlen orvost, aki talán segíthet neki. Vagy a tolvaj, aki az őrszoba elől lopná el a rendőrautót. Miért?

Sokan gondoltuk úgy 2008-2009 körül, hogy a huszadjára elsütött szakállas poénok, a lapos, műnépies bölcselkedés, az áljoviális adomázgatás, a jámboran mosolygó erősebbet kóstolgató üres hetvenkedés, a használtautó-kereskedő szintjén mozgó dumák mögött csak van valami. Taktika, stratégia, műhelymunka. Az elmúlt idő arról győzhette meg a reménykedőket: a díszlet egyben maga a tartalom. A jobbos konteósoknak (sőt általában a konspiráció-egyház híveinek) örök kérdése: mi van itt a háttérben? Nos, Orbán Viktorral kapcsolatban az a szomorú válasz, hogy nincs a háttérben semmi. Az van, amit látsz.

A magyarok istene a sajátos magyar észjárás tervezésekor minimalizmusra törekedett. Nincsen abban nagy modernség…hanem? Mi is van benne? Szelídség, szeretet? Hát az pont nincs. Hogyan is állt hozzá Németországhoz és általában a Nyugathoz Orbán 2010 óta? Nagyjából úgy, mint egy kaukázusi gengszter egy skandináv börtönhöz: höhö…ez börtön? Akkor hol vannak a köcsögök és a csicskák? S miért nem vernek senkit? Se az őrök bennünket, se mi egymást?

Abból, hogy az Unió (és azon belül Németország) nem bánt úgy vele, ahogy ő a saját országával (és bánna az egész kontinenssel, ha tehetné), levonta a következtetést: ez a gyengeség jele. Keverte (és máig keveri) a szezont a fazonnal, az impotenciát az önuralommal. Mivel nagyon kulturáltan, fájdalommentesen, ugyanakkor lassan, jogállamilag fogja őt Berlin és Brüsszel elintézni, ha ezt a tempót folytatja, így azt sem veszi észre, hogy már a tepsiben van.

Ki repült Berlinbe? Egy vesztes, aki hamis biztonságérzetben ringatózik. Tavalyelőtt ilyenkor a németeknél is volt némi vele kapcsolatos zavarodottság, ijedelem. Ma már nincs. Megtanulták őt kezelni. Lassan rájönnek, hogyan építsék le.

S rájöttek még valamire: arra, hogy Orbán, aki már nemcsak játssza a kiismerhetetlenül ravasz keleti törzsfőt, de azonosult is a szereppel, valójában lúzer. Nincs meg benne a kaukázusi vagy balkáni gógyi. Szomszédainknak és a tőlünk keletre lévőknek a nacionalizmus pragmatikus, bizánci-napkeleti geopolitika. Szakma, amit lehet jól meg rosszul csinálni. Nem pedig mitológiai mesevilág, ahol folyton mi győzünk, mert még a hamvainktól is fosnak, de aztán mindig csak a mi kezünk ér bele a szaros bilibe.

Vajon mit gondol Európa legszebben nyírt gyepének büszke kertésze, Angela? Talán valami olyasmit, hogy aki a nyomornegyedben született, annak megbocsátható, ha nem igazodik el a kés- és villakészletben. De mit szóljunk ahhoz, akinek semmi köze nem volt a vadkeleti gettóhoz, mégis ahhoz butítja le magát? A semmiért. Hogy merjünk gengszterek lenni. Akkor is, ha a becsületesség tényleg kifizetődőbb, mert a bűnözéshez lúzerek vagyunk.