Pénteken huszonöt éve, 1988. február 1-én mintegy négyszáz fős tüntetés zajlott le a budapesti román nagykövetség előtt Nicolae Ceaușescu embertelen, nemzeti-szocialista rendszere ellen, különös tekintettel az erdélyi falurombolásra. A tüntetés szónoka, Tamás Gáspár Miklós emberi jogokat követelt Románia népeinek, miközben nem lengetett Árpád-sávot, nem csempészett Nyirő-hamvakat és nem rekesztett ki senkit. A közönség – köztük e sorok akkor 15,7 éves írója, aki élete első tüntetésére vitt magával még két embert –, bár egyebek mellett az elcsatolt országrészek magyarjai ügyében tüntetett, nem borogatott kukákat, nem zsidózta végig a Thököly utat és nem gyújtott föl Gyurcsány Ferencet jelképező szalmabábut, viszont gyalogolt körülbelül kétszáz métert, a Thököly út egyik üres telkét elnevezte Magyar-román szolidaritási parknak és ennek fehér festékszóróval adott nyomatékot.

Kíváncsi vagyok rá, hogy a Nemzet újraegyesítésének bajnokai – Pálffy G. Istvántól Stefka Istvánig, Fekete Györgytől Kerényi Imréig, L. Simon Lászlótól Hoffmann Rózsáig, Balog Zoltántól Schmitt Pálig, a feledhetetlen Bíró Zoltánról és a nem kevésbé kiváló Semjén Zsoltról nem is beszélve – közül kik voltak ott, és akik mégsem, azok a kommunista államhatalom általi üldözöttségnek milyen állomását élték át éppen, hogy nem volt lehetőségük elmenni a román nagykövetséghez.

(Az emlékek felidézéséért köszönet illeti Mayer Andrást.)