– Hát én most önt meg fogom büntetni. Ön magas komfortfokozatú vasúti szolgáltatást vett igénybe, miközben menetjegye csak az alacsonyabb komfortfokozatú vasúti szolgáltatás igénybevételére jogosította fel.

– De hát itt állunk, már nem is tudom, mióta.

– Nézőpont kérdése. Szerelvényünk ugyan a térben látszólag stabil pontot foglal el, horizontális elmozdulása a zéró felé konvergál, ám az időben határozottan és lendületesen haladunk: immár 167 perce elhagytuk Szagospuszta-alsó megállóhelyet, amelynek emléke egyre mélyebbre hullik mögöttünk az emlékezés feneketlen kútjában. Perspektivikusan pedig azt mondhatnám, hogy megérkezésünk az időben egyre közelebbi Deszépvár–Dejóhely állomásra kétségtelen tény, csupán a pontos lokalizációban adódhatnak apróbb bizonytalanságok.

– Én csak azt látom, hogy állunk egy sötét, büdös alagútban.

– Ez is emelt szintű szolgáltatásunk integráns része. Az alagútban állás előnye a nyílt pályán várakozással szemben, hogy ön vizuális észlelése alapján akár úgy is gondolhatja, hogy haladunk, hiszen úgysem lát semmit. Ezért is nem kapcsoljuk fel a kocsik belső világítását, és ezért van nekem ilyen szép, kincstári zseblámpám. Mi vagyunk önnek a fény a sötétben, afféle vezérlő csillag. Ezen kívül a jelen alagútban elfoglalt térbeli pozíciónk lehetővé teszi, hogy ön az ablakon kihajolva, a szerelvény ismert menetirányának megfelelően előre tekintve halvány világosságot lásson, amely nem más, mint az alagút vége, és ennek hollétéről nekünk pontos tudomásunk van.

– Beragadt az ablak. Nem lehet lehúzni.

– Az ablak nem beragadt, hanem lehegesztettük. Felhívnám a figyelmét a „Kihajolni tilos!” táblára az ablak fölött. Amúgy meg ez egy sötét, büdös alagút, mi a fenének húzná le az ablakot?

– Akkor miért higgyem el, hogy látszik az alagút vége?

– Mert mi sosem hazudunk. Azok az előző vasutasok voltak. Figyeljen ide: úgy nézek én ki, mint aki nem mond igazat?

– Igen.

– Akkor felhívnám a figyelmét, hogy közszolgáltatást végző állami alkalmazott vagyok, akinek a sértegetése minősített szabálysértésnek számít. Ön e szabálysértés elkövetésének illékony határvidékére tévedt.

– Jó, hagyjuk. Akkor megmagyarázná nekem, hogy mitől magas komfortfokozatú ez a vonat?

– Van vécé.

– Van. Tele van szarva.

– És mégis ki szarta tele? Hát önök, a kedves utasok. Elvárná tőlünk, hogy önök után takarítsunk? Ön, már ne vegye a szívére, de ismét a határokat feszegeti. Egyébként pedig magasabb komfortfokozatú besorolásunknak megfelelően a szerelvényen található tiszta, a szükséges kiegészítőkkel felszerelt illemhely is.

– Akkor, ha megbocsát…

– Maradjon csak. Azt zárva tartjuk. Különben önök felelőtlenül használnák, és pillanatok alatt olyan lenne, mint a többi, ezáltal pedig szerelvényünk komfortfokozata érzékeny károkat szenvedne.

– Legalább azt mondja meg, hogy miért állunk?

– Nincs mozdony. Volt, de a nemzetközi karvalyvilág legújabb támadásainak kereszttüzében kénytelenek voltunk likvid tőkévé alakítani. Ugyanakkor örömmel közölhetem, hogy a mozdony pótlása középtávú terveinkben határozott prioritást élvez; az árából ugyan a vasúti igazgatók sportklubjának futballstadionját építjük fel, de rögtön ezután a stadion bevételeiből újabb, szebb, erősebb mozdonyokat vásárolunk magunktól, amelyek a korábbinál sokkal jobban teljesítenek majd a szerelvény elmozdításának és célba juttatásának terén.

– Akkor azt hiszem, inkább megyek gyalog…

– Érdekes, maguk mind ilyenek. Maga az utolsó utas ezen a vonaton. Na, kiállítom a büntetési csekket, azután mehet Isten hírével. Mindazonáltal, ha megenged egy baráti jótanácsot, mert maga végső soron olyan szimpatikus ember nekem: visszafelé induljon. Szagospuszta-alsóhoz még sokkal közelebb vagyunk…