Gasztronómiához értő barátaim egyik fontos tanácsa, hogy ne üljünk be olyan étterembe, ahol százszámra sorakoznak az ételek a kilométeres hosszúságú étlapon. Szinte biztos, hogy egy ilyen helyen nem lehet jót enni. Miért?

Mert az például kizárt, hogy az éttermi konyhában és a kamrában ehhez a sokféle ételhez rendelkezésre áll a friss és jó minőségű alapanyag. Kizárt, hogy a borjúlábszártól a cápauszonyig, velőtől a babcsíráig minden, az étlap fogásaihoz szükséges hozzávalót a megfelelő formában tudják felvonultatni. Valószínűbb, hogy a fagyasztó meg a konzervhegy a háttér ehhez a mutatványhoz.

Jó eséllyel nem is annyira más ez a sokféle étel, inkább csak nevükben, esetleg egy-két hozzávalóban különböznek, de az alap ugyanaz a kiolvasztott apróhús. Vagy épp az „újrahasznosított” tegnapi maradék: a megmaradt húsleves cérnametéltje lesz a vargabéles alapítója, vízzel felhúzott tegnapi pörkölt jön elő gulyásként, dirib-darab, állott sült húsok kockázódnak brassóivá bő fokhagymázással… Meg ugye, a szakács. Az se tud omnipotens lenni. Kizárt, hogy ugyanolyan speciális hozzáértéssel készül el két magyaros fogás közt a molekuláris gasztronómia remeke, és a konyha se fog pillanatok alatt átalakulni mexikóiból franciává. Valószínűbb, hogy előbbit erőspistás, utóbbi növényi zsírból „megoldott” áltejszínes megoldások próbálják eladni, de amibe és aki rakja, az ugyanaz.

Mondom, én nem értek a gasztronómiához. Én politikával foglalkozok, és persze tök jó, hogy hetente alakul két új ellenzéki párt meg három ellenzéki mozgalom, csak, a fene egyen meg, az én kényes ízlésem többet követel, mint csupán az azon való örömködést, hogy na, hát itt van még egy újabb, majd ez talán jó lesz. Ha nem ment a konyhának a bécsi szelet meg a rántott csirkecomb sem, akkor mit várunk attól, hogy 101. fogásként étlapra kerül a Cordon Bleu (jellemzően Gordon Blue néven). Majd most sikerül?

Szó se róla, negyven évig Kádár elvtárs menzáján etették a népet, na, az is gáz volt, hosszú sorban, egyenruhában, egyenemberek rosszul felmelegített szovjet egyenkonzervből kanalaztak. Eszi, nem eszi, nem kap mást! – kongatta Pozsgay főszakács a kondért. Azt is utáltam, és ez ahhoz képest nyilván jobb. De az én romantikus, álmodozó habitusom inkább azt pártolná, hogy először otthon, kicsiben, őszintén, magadnak. Főzögessél. Nem kell rögtön éttermet indítani. Edd meg, kóstolgassál, fejlődj, főzz a családnak, barátoknak, tanulj sokat, úgy az eredeti magyar konyhából, mint külföldi példákból.

Én tényleg nem értek a gasztronómiához, én a politikával foglalkozok. Ezért nézem furcsállva, hogy itt mindenki rögtön országos meg parlamenti meg befutó és bejutó helyekre tör; nagy cikkek meg lájkoltatós nekibuzdulások, de speciel egy bácsalmási önkormányzati képviselői helyért már nem mindenki hajolna le. Van neki tízéves adóprogramja meg alkotmánytervezete, fejben miniszteri tárcákat osztogat (egymás közt), de fogalma sincs, hogy a kerületében mit esznek az iskolás gyerekek, vagy hogy éjszaka melyik utcában nem érdemes sétálni. Hogyne, hiszen a „kerülete” is csak 22 másodperce az övé, oda helyezte a párt, hogy ott induljon el a választásokon.

Én nem értek a főzéshez, de olyanokat például tudok, hogy ahogy az automatikus vegetázás évtizedek alatt állt bele a háziasszonyok kezébe, úgy az ígéretcunami és megalkuvás is évtizedes gyakorlata a politikának. Aki nagyüzemi megoldásokban gondolkodik, az ma még szükségszerűen ezeket a módszereket követi. Ezért lesz mindennek végül ugyanolyan a színe és az íze. Majd a rántás összefogja! Pedig az évtizedek alatt elrontott ízlést csak szintén hosszú idő alatt lehet kikalapálni. Maximum nem fogsz jövőre bekerülni a parlamentbe, maximum önkéntesekkel, saját szabadidőd és pénzed terhére, munka előtt-után fogsz ezzel foglalkozni, és majd idővel, ha sokat dolgoztál és tanultál, akkor lehet ez a főfoglalkozásod.

Türelem és aprómunka, drága barátaim. Arra lenne most szükség. Már amennyiben az a cél, hogy idővel mások is megegyék a főztetek.