Mindenki fiatal akar lenni, én (úgyis, mint alanyi költő) büszke vagyok rá, hogy megöregedtem. És hogy az utolsó három évben különösen meg. Mint a kamaszkortól meglepve régen, most megint másképpen látom a világot, újra kíméletlenül szűk lett, de annál inkább vidám. Erről tudósítanak majd ezek a rövid feljegyzések, remélem „sorozatosan”.

Féltizenegy. Az önkiben (mert így hívom, na), csupa sorstárs. A néni keresztbe áll a gondolák közti szűk helyen és néz keresztül a dioptriáin. Nyuggerdugó. Toleránsan várok. Tapogatja a paradicsomokat. Tanulmányozza az árcédulát.  Lassan, nyögve egy polccal lejjebb hajol.  Három szem paradicsomot elvesz.  A helyére nyomulok, nem találom a nejlonzacskót.  Mosolyog, mutatja. „Ami lejjebb van az nem fürtös, érettebb.” És olcsóbb, abból viszek én is.

A bácsi jajgatva hajol le a térdmagasságban elhelyezett nem magos, nem korpás csak talán zsemleszerű zsemléért. Nem bírja szétszálazni a zacsit. Segítek. Vak a világtalannak. „Hogy lehet kilencvenéves korára ilyen ügyetlen az ember?!” „Ugyan Uram, az az emeletes barom, aki ezt a bágyadt kotont kitalálta.” Régi idők szép emléke képpen, rózsafelhők úsznak át az álmennyezet alatt.

Már a piperéknél. Az én derekammal egy nagy túrost fogok hajolni! Nyögve leguggolok egy békebeli fogkrémért. „Ez igen!” A paradicsomos néni elismerően sikkant a mutatványom láttán, és ő is kér egyet. Fönn, az elérhető magasságban is egyessel kezdődnek az árcédulák, csak ott nem három, hanem négyjegyűek. Ez a rendszer. Nyuggernek valók térdmagasság alatt. Nyanya, Tata tornára! Hajolás, guggolás! Nincs jajgatás! Ez marketing, vaze!

Vegyenek néhány széles deszkát, szögeljenek keresztbe két vékonyabbat, azok végére négy golyóscsapágyat, az orrára egy bevásárló kosarat, s máris kész a bevásárló gördeszka nyuggereknek. Az agyát szétunatkozó biztonsági őr a bejáratnál segíthetne ráhasalni, a kijáratnál fölállni. Tenyérrel, hozott rönkfával hajtható, mint a hajdani koldus-mobil. S kezdődhetne a száguldó vidám vásár a fogyasztói társadalom alagsorában.