1988. november 4-én a Blaha Lujza téren fölszálltam a 37-es villamosra, hogy kizötyögjek a 301-es parcellához a harminckét évvel azelőtti sajnálatos események áldozataira megemlékezendő. Mert mit csinál az ember 16,48 éves korában egy ködös novemberi délután? Kimegy a 301-es parcellához a 37-es villamossal, nyilván. Voltunk páran még így a villamoson, kimaradva az akkori Nemzeti Együttműködésből. Elkezdem beszélgetni egyikükkel. Hamarosan erős kognitív disszonanciám támadt: az illető – ránézésre egy kevéssé bizalomgerjesztő alkoholista csavargó – kinézete és az általa előadottak között erős volt az inkoherencia, legalábbis akkor úgy gondoltam. Csak igen halványan rémlik, miről mesélt – talán 1956-ról, az ellenzékről, a nyolcvanas évekről – de arra pontosan emlékszem, milyen hatással volt rám: teljesen lenyűgözött. (Mellékszál: hasonlít a dolog 1988. június 12-hez, amikor a Jurta Színházban beléptem a Fideszbe: a kimenőn/eltávozáson/szabadságon lévő Orbán honvéd valamit előadott a színpadról. A tartalmára abszolút nem emlékszem, csak arra, hogy körülbelül két mondattal az lett nekem, mint szüleimnek Lech Wałęsa, Václav Havel, Duray Miklós és Kis János együtt. Ez az állapot nálam 1993 végéig tartott.)

Eltelt talán fél év, döntögettük a rendszert – ja, nem: Reagan elnök plusz a fentnevezettek a munka nagyobb részét megcsinálták, mindenestre én akkor azt hittem, hogy döntögetünk – majd egyszer csak látom a november 4-i emberemet a TV-ben. Kiderült, hogy Petri György. Amikor találkoztunk, én már olvastam volt tőle, ismertem a nevét, de nem tudtam, hogy néz ki, ezért nem ismertem föl, és elkövettem azt a hibát, hogy nem mutatkoztam be neki.

Soha többet nem találkoztunk.

(Tegnap, december 22-én lett volna hetvenéves Petri György költő.)