A XX. század húszas-harmincas éveitől érdekes értelmiségi embertípus bukkant fel: a társutas. A társutas fogta magát, és ellátogatott a Föld elképzelhető legsúlyosabb országaiba, a sztálini Szovjetunióba, Mao Kínájába, Kubába, Vietnamba, és örömmel adta hírül: jól érzi magát, a helyzet nem hogy rossz, de egyenesen kiváló, a Nyugat elbújhat ennyi lendület és munkakedv, ennyi egyenlőség, ennyi társadalmi progresszió láttán.

A nyugati társutasok, a diktátorok hasznos idiótái, keresték a jót, és meg is találták. "Ebben az országban az egyén, azáltal, hogy kötelességszerűen alárendeli magát az általános társadalmi érdekeknek, maga is többé válik, minthogy egy nagy egész részének tudhatja magát" – írta például a 30-as évek elején a Szovjetunióról Joseph Freeman. "Az emberek itt igazán a magukénak tudhatják a parkot, és óvják azt, ami az övék. Egy újfajta közösségi lelkiismeret fogant meg a tömegekben" – örvendezett Edmund Wilson.

"A szovjet igazságszolgáltatás célja... új környezetbe helyezni az elkövetőt, ahol felelős szovjet állampolgár módjára élhet" – állapította meg Anne Louis Strong. A valójában 30 millió ember halálát okozó "kulturális forradalom" után Kínába érkezve "belépünk a biztonság, a stabilitás, a lelkesedés, a tiszta utcák és a tiszta szavak és az építő gondolkodás világába" – írta Carol Tevris amerikai pszichológus, Shirley MacLaine színésznőnek pedig az tetszett Kínában, hogy "senki sem árult, és senki sem vásárolt... A falakon nem díszelegtek csalfa ígéretektől harsogó plakátok, nem voltak nyomornegyedek. Béke és derű – mondtam magamnak." (Az idézetek forrása: Paul Hollander: "Politikai zarándokok". Cserépfalvi, 1995.) A társutasok többnyire kiművelt emberfők voltak, de nem ez számított, hanem a naiv hitük, reményük, és az a görcsös igyekezet, hogy utazásuk során meg is találják ezt a hitet és reményt.

Dennis Rodman sztárkosarast véletlenül sem sorolnánk a progresszív nyugati értelmiségi kategóriájába, de egyrészt az, ami benne Phenjanban lezajlott, egészen hasonló a fenti élményekhez, másrészt azért érdemes foglalkozni vele, mert megérthetjük, milyen embertípusra van szüksége a Magyar Krónikának, és így, áttételesen, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének. Olyanra, aki keresi a jót – de úgy, hogy csak a jót keresi, a nyíló pitypangot, a csökkenő rezsit, ha mást lát, azt inkább ne írja meg, de a legjobb, ha meg se látja. Pont úgy, mint a Féreg.

A negyedszer Phenjanba utazó Rodman szerint a sztálini típusú terrortól és éhinségtől sújtott Észak-Korea "nem annyira rossz hely", mint amilyennek beállítják, különben is, ő csak párbeszédet akar. Mint már korábban közölte, ők életre szóló barátok Kim Dzsong Unnal, sőt, "kibaszott barátom, szeretem őt", aki "csodálatos apa, szép családja van", "nem akar háborút csinálni", ellenben szeret kosarazni, éppúgy, mint Obama, hát ha ez nem egy csodálatos barátság kezdete, akkor semmi. Lágerek? Ahol úgy 200 ezer embert tartanak fogva? Kit érdekel? – köpi szembe az áldozatokat a Féreg, ez nem az ő dolga, ha pedig élő adásban szembesítik őt a tényekkel, agresszióval oldja kognitív disszonanciáját, vagy azzal, hogy közli, "csomó ember Amerikában is le van csukva".

Orbán úr rendszere természetesen nem hasonlítható Kim úréhoz. Ám a most induló Magyar Krónikának a valódi hírértéke az, hogy Féreg-szerű magatartást vár a száz megszólított (és eddig kínosan visszautasított) "jobboldali" közszereplőtől, szerzőtől. "A Magyar Krónika a centrális politikai erőtér építő embereiről szól. Fizikai és szellemi értelemben. Hőseit e folyóirat tisztelettel és szeretettel mutatja be. (...) A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond. A Magyar Krónika jelszava: keresd a jót. Legjobbjaink a gondolkodás négyzethálóját rávetítik a jelenségekre, s ha jót lelnek, megírják. Ha egymásban találják meg a jót, azt is megírják. Itt ne legyen bozótharc. Baráti tűz sem. Kell a jó, a szép, az igaz, az érvényes gondolat, a tanítás, a pozitív energia és a szövetség. Kell az igen. Igen, keresd a jót."

Magyarországon nincsenek gondok, mi legalábbis semmi ilyesmit nem látunk, ergo semmi ilyesmi nem kerülhet a "reprezentatív és gyűjtendő havi kiadványba". A színházcsináló Vidnyánszky úr csinálja a színházat, a dalcsináló Ákos úr csinálja a dalait. A szervilis autokrácia-csináló Orbán úr csodálatos apa, vele életre szóló barátok vagyunk, a többi nem a mi dolgunk, mi csak négyzethálókat vetítünk a jelenségekre, és kerüljük a baráti tüzet. Minden társutast szeretettel várunk.