Igor Janke lengyel újságíró Hajrá, magyarok! című bestsellere a magyar kiadó szerint „alaposabb, tárgyilagosabb, informatívabb és jobb” minden eddigi Orbán-könyvnél. A következő szavakkal kezdődik: „B..sza meg, ez azért már sok! – káromkodta el magát Adam Michnik a budapesti Hősök terén összegyűlt magyarok tömegében.” Természetesen 1989. június 16-ról és Orbánnak az oroszok kivonulását sürgető beszédéről van szó.

Hogy ezt az elegáns felütést értékeljük, tudni kell, hogy a Kaczyński-hívő közönség, amelynek Janke ezt a könyvet elsősorban szánta, Adam Michniket, a Szolidaritás egykori börtönviselt tanácsadóját, a legnagyobb komoly lengyel napilap, a liberális irányú Gazeta Wyborcza alapító-főszerkesztőjét, ha lehet, még Tusk miniszterelnöknél is jobban gyűlöli. Ha tehát Michnik káromkodik egy Orbán-beszéd miatt, akkor Orbán biztosan nagyon jó fej. A klasszikus retorikában ezt hívják úgy, hogy captatio benevolentiae, a jóindulat megszerzése.

Janke tényleg nagyon felkészült szerző, a könyvvel csak két baj van. Egyrészt mindent elhisz, amit Orbán-közeli magyar forrásai mondanak neki, másrészt a lengyel tapasztalatokból kiindulva tudja csak értelmezni a magyar történelmet. Így lesz a magyarokból megtört, hallgató nép, Orbánból pedig lázadó szabadsághős, aki már gimnazista korában megtette „az első kis lépést az antikommunizmus” (és a szintén antikommunista Simicska Lajos) felé. Szabadsághős, akinek 1989-es ténykedése az egységes tömbként felfogott kommunisták elleni elszánt harcból és az oroszok kiűzésére tett bátor kísérletből áll, miközben különféle sérelmeket szenved el Michniktől és a magyar liberálisoktól.

Ha valaki ilyen – gondolhatta lengyel észjárással Janke –, az csakis nagyon oroszellenes lehet, olyan, mint a Lech Kaczyński. Mivel ellenzékből Orbán sokat szidta Gyurcsányt az orosz kapcsolatai miatt, nem is volt semmi, ami ennek ellentmondott volna. Senki sem világosította fel Jankét, hogy a valóságban a Fidesz és környéke éppúgy oroszfüggő, mint a magyar politikai mezőny fennmaradó részének óriási többsége. Nem értette meg, hogy a muszkavezetőzés ugyanúgy taktika, mint az antikommunizmus, miközben a kormányzata tele van hétpróbás kommunistákkal.

A paksi akció nyomán Janke becsületesen, mosakodás nélkül elismerte, hogy „Orbán Lengyelország és Közép-Európa érdekei ellen játszott”, és „stratégiai hibát követett el”. Ez talán az első lépés lehet az irányban, hogy kétségbe vonja forrásainak szavahihetőségét.

Addig is hadd idézzem – rásegítésül a szerző és a könyv lelkes hazai olvasói számára – azt a Lengyelországban szállóigévé lett mondatot, amely II. Sándor cár szájából hangzott el 1856-ban, amikor is a lengyel küldöttség az ország függetlenségének visszaállítását remélte tőle: „Point de rêveries, messieurs!”. Semmi ábrándozás, uraim! Térjenek magukhoz.