Ez sokkal jobb beszéd volt – mondja a gyerek Mesterházy Attila fellépése után, és nem azért, mert ennyire botfülű volna, hanem mert előtte Gurmai Zita rikácsolását hallgattuk végig, aki egy piros kartonszívből húzkodta elő a programpontjait. Röviden és lényegretörően beszélt az elnök úr, nagyjából olyan meggyőzően, mint március végén a kampányzárón. Ennek ellenére a fogadtatás lagymatag, mint ahogy az egész műsor is. Most látszik, szövetségesek nélkül mivel tud megtölteni az MSZP egy színpadot. Dopemannel és még nála is szarabb előadókkal.

Körhintázás opciós ügyletének ígéretével berángatom utódomat a Hiller-Kunhalmi szeánszra, mondom neki, hogy mégiscsak az ő iskolájáról lesz itt szó, és felelős elsős az ilyenbe legalább belehallgat. Odabent nagy az öröm, jé, egy gyermek jelent meg az oktatási fórumon, úgy is mint tanuló ifjúság; ez igazán váratlan és meghökkentő fordulat. Úgy simogatják a tekintetükkel, mintha kismacska lenne.

De ettől még sajnos nem bírunk ki negyedóránál többet. A „legfőbb érték a gyermek” jelszó elhangzása sem marasztalja, szóval sajnálom, én vagyok a hülye, hogy gyerekkel megyek majálisra politizálni. Egyelőre a sulit még mindig jobban élvezi, mint azokat, akik féltik az iskoláját.

Végül is jogos, ha nem hozzá szól ez az egész, nincs neki szavazójoga.

Nekem viszont van, csak épp nem érek rá, mert a gyerek szarul érzi magát a majálisotokon. Nem valami akadálymentes.

Mondjuk ráförmedhettem volna, hogy kussoljon és síri csendben hallgassa végig a bácsikat és néniket, de egyrészt annyira azért nekem se fontos. Másrészt meg bele tudok én lendülni a hoffmannrózsázásba, de az meg ott kezdődik, hogy ne kényszerítsünk a gyerekre totál érdektelen kampánybeszédeket.

Távozunk tehát, harapnivaló után nézünk, és gagyi lángossütőket meg gyanús állapotú játszószereket kerülgetve próbáljuk felderíteni Gyurcsányt. A kisfiú persze már kinézte magának a ferde körhintát, amit azonban nehéz spontán újra megtalálni, ahogy a Demokratikus Koalíciót is. Megegyezünk, hogy amelyiket előbb meglátjuk, azt kipróbáljuk, és aztán jöhet a másikunk kívánsága. Ha most Isten nagyon meggyőző akarna lenni, akkor tenne egy csodát, és egyszerre örülhetnénk, amikor találkozunk Gyurcsánnyal a ferde körhintán.

A vurstli került utunkba előbb, zavarbaejtő állapotú, gyanús állagú anyagokból épült szovjetszagú gépre bízzuk a testi épségünket, szinte hallom, ahogy potyognak alattunk az anyacsavarok. Biztos bevizsgálják ezeket, nem kell beszarni.

Olyan az egész buli, mintha az lenne a cél, hogy legyen Budapesten is olyasféle búcsú, mint szabolcsi zsákfalvakban. Nagykörűben nyilván állati fontos esemény ez, mert ezen kívül nem történik más cseresznyeérésig. Budapesten ilyenhez csak az adja a nevét, aki nem látott még világvárosi partit.

Itt ma ilyen minden: leharcolt, koszos, elavult és ordenáré. Pedig Szanyit meg se hallgattam.

A majális, emberek, iszonyú hely. Egy halott ünnep, amelynek az oszladozó teteméhez járunk ki évről évre, egy ünnep, amely arról szól, hogy elég ezeknek ennyi is. És már mióta halott. Olyan mementója a proletár igénytelenségnek, amelyet nem véletlenül nem szponzorál senki.

Ja de. Épp tőlük menekülünk.

Volt egy másik tömegrendezvény is május elsején, a Duna partján. Ott is biztosan sok volt a bunkó, de legalább felfelé néztek, a Red Bull repülőire meg verseny-automobiljaira tátották a szájukat. Nem hallatszott oda a Városligetből a kétségbeesett kiáltozás, hogy „progresszió!”, mert elnyomta a motorok hangja. A gyalogos elmarad.

Bocs, kisfiam. Jövőre tudni fogom, hol a helye egy haladó szellemű magyar apának május elsején.