A legtöbben hajlamosak cicaharcként értékelni, és csak a humoros elemeket észrevenni a Havasi „Pöcs” Bertalan és a Magyar „Kissé gyanús" Nemzet közti, egyébként tényleg vicces csetepatéban. Ami érthető. A kormány szórakoztatóipari főosztálya régen dobott valami igazán nagyot, a közönség ki van éhezve, Semjén Zsolt legutóbbi lovaglása óta sok idő telt el, és Selmeczi Gabriellát sem lehet mindennap színpadra küldeni. Ugyanakkor, ennél nagyobbat nem is lehetne tévedni. A Pöcs-gate több mint könnyed nyári burleszk. Annál lényegesen érdekesebb a műsor és nagyobb a tét.

A történet valódi súlyát akkor lehet felmérni, ha a sajtófőnöki szerep értelmezéséből indulunk ki.

Vezető politikusok mellett sajtófőnöknek lenni sajátos munka. Bizonyos értelemben ő van a legbizalmasabb viszonyban a főnökkel (a személyi titkár és a titkárságvezető mellett). Nem abban az értelemben, hogy komoly dolgokat is megbeszélnek vele. Persze sajtófőnöke válogatja, akad olyan, aki része a legszűkebb döntéshozó körnek, mások nem, az eddig felsejlő képességekből kiindulva, a szóban forgó személy nem valószínű, hogy az előbbi halmazba tartozna. De nem is ez a fontos.

A sajtófőnökkel és a személyi titkárral a politikus több időt tölt együtt, mint a családtagjaival. Ők ismerik minden titkát, és itt elsősorban nem a tervezett döntésekre kell gondolni, vagy arra, hogy melyik svájci bankszámlán gyűjti a pénzt, bár akár ezt is sejthetik, hiszen majdnem mindent hallanak a folyamatos összezártság miatt, és abból már lehet erre-arra következtetni; talán ez is magyarázza, hogy az ilyesféle politikusok nem kifejezetten az intellektuális teljesítményt nézik, amikor erre a feladatra keresnek maguk mellé munkatársat, mint az a jelen szereposztásban is vélelmezhető.

Viszont csak ők tudják, hogy a politikus mivel kommentál egy-egy telefont annak befejezése után, mitől hajlamos elérzékenyülni, mikor kell békén hagyni, melyik ételtől van gyomorgörcse, meddig bírja pörgetőszer nélkül, és mit használ, ha használ; a személyi titkár vagy a sajtófőnök rohan el karácsony előtt a feleségnek szánt ajándékot beszerezni, és ők tudják, hogy mit jelent a naptárban üresen hagyott, de nem egyedül töltött két óra szerda délelőttönként, amikor azt kell mondani, hogy tárgyal, ha hazulról keresik.

Ami a királynak az apród, és királynőnek az udvarhölgy, az a miniszterelnököknek a sajtófőnök vagy a személyi titkár, akiknek vannak ugyan technikai feladataik, de elsősorban az a munkájuk, hogy mindig jelen legyenek, ezzel érzelmi biztonságot és valamifajta társas élményt nyújtsanak a vezetőnek, a maga sajátosan aszimmetrikus megvalósulásában. Az Orbán Viktor személye körüli Havasi Bertalan nem értelmezhető önálló szereplőként, ő a miniszterelnök udvartartásának a része. Aki őt támadja, az az uralkodó legszemélyesebb világát támadja.

Na, innentől érdekes a történet. Mert abban az atlétatrikós, pillangókéses kultúrában, amit Orbán Viktor magáénak érez, amiben minden az erőről és a tesztoszteronról vagy ezek látszatáról szól, ez a lepöcsözés olyan felségsértés, mint amikor a helyi drogkartell főnökének nőjét valaki a bandából nyilvánosan lotyónak nevezi. Ha a válasz nem brutális és elrettentő, akkor az két dolgot jelent:

1. A bandavezér már nem elég erős ahhoz, hogy megvédje a hozzá legközelebb állókat.

2. Nem is akarja, mert egy érzéketlen bunkó, aki még a leghűségesebb szolgálóit is tárgynak tartja, ezért nem védi meg a méltóságukat.

Az egyik esetben senki nem akar majd neki dolgozni, a másikban nekiugranak a farkasok. A folytatásban nem lesznek cicák. Semmi sem olyan véres és kegyetlen, mint egy testvérháború.